Rend, tradíció, futurizmus – ilyen Japán közelről

Írta: Maráczi Tamás

Nem könnyű megérkezni Japánba. Nem elsősorban a húsz­órás út – amiből tizennégy óra repülés – alatt elgémberedett végtagok, inkább a reptéri ellenőrzés szisztematikus alapossága miatt. A bevándorlási hivatal honlapján való előzetes regisztráció és adatszolgáltatás, az útiokmány-, járvány- és vámügyi QR-kódok nélkül könnyen digitális labirintusban találhatja magát az ember. A japán bürokrácia ugyanis világbajnok –

de nem is a „minden praktikus” Amerika.

Ez Tokió, a Távol-Kelet egykor vezető gazdaságának, egykor legmagasabb életszínvonalú országának, a sajátos, ősi kultúrájú nemzetnek a tradíciókat megtartó, de a modernitásban elöl járó fővárosa. 2008-ban jártam itt először hátizsákos turistaként: olcsó kapszulahotelben szálltam meg, gyalog vagy metróval közlekedtem (inkább gyalog, mert a tokiói metrórendszer nem csak a térképen olyan, mint néhai nagymamám Fürge Ujjak-beli szabásmintája), és a belváros megtekintését követően jellemzően a Sindzsuku–Sibuja- tengelyen vesztem el a neontengerben, a szusi-Asahi-manga Bermuda-háromszögben.

2023 elején már hivatalos riportúton jártam ugyanitt, és teljesen más várost láttam: a kormányzati negyed, a Csijoda volt a székhelyünk, három utcára a parlamenttől és a miniszterelnöki hivataltól. A legtöbbet a kormányzati negyed üveg felhőkarcolókkal és szürke minisztériumi épületekkel szegélyezett, feltűnően szellős utcáin mászkáltunk. (A munka­vállalók zöme metróval jár, a fél város így vagy a föld alatt van, vagy a munkahelyén – hogy aztán nyolc-tíz óra munka után a férfiak kollégáikkal protokollszerűen elmenjenek egy helyi bárba vacsorázni és sörözni.)

Tizenöt évvel ezelőtt egy nagyon ázsiai, de letagadhatatlanul amerikanizált világot láttam, színesre festett hajú punkok, extravagáns fiatalok, rohanó alkalmazottak, udvarias idősek, csicsergő iskolás gyerekek színes forgatagát, 2023-ban pedig jellemzően fehér inges, szürke öltönyös kormányzati emberek, üzleti figurák belterjes közegét, hétköznapi rutinját. Mégis ugyanaz a világ: a tizennégymilliós metropolisz tucatnyi, saját arculattal bíró negyede együtt alkotja azt a megismételhetetlen valóságot, amit Tokiónak nevezünk. Az elektronikus kütyük fellegvára, Akihabara; a divatházak otthona, Ginza; a fiatalok szórakozónegyede, a sindzsukubeli Kabukicsó és Golden Gai; a világ legforgalmasabb kereszteződése Sibujában; a buddhista szentélyek Aszakuszában; Roppongi és Akaszaka hangulatos alagsori sörözői, ételbárjai vagy az agglomeráció gyönyörű kirándulóhelyei – ez mind Tokió.

A világ legsűrűbben lakott nagyvárosa ez. Amit az ember az utcán is érez, arról megbizonyosodni legjobban a világ harmadik legmagasabb építménye, a Tokyo Skytree 450 méter magas panorámakilátójából lehet: felhőkarcolók, magas épületek, lakott terek végtelen sokasága Nagy-Tokió 14 ezer négyzetkilométerén. Babilon, de mégsem az.

Amilyen monumentális ugyanis fentről a város, olyan aprólékosan pedáns és részleteiben megtervezett lentről. Tizennégymillió ember, minden hely számít: ezért a parkolók, terek, beszögellések mind mesteri pontossággal, arányosan, finom vonalvezetéssel vannak kiképezve, kis méretük ellenére is a tágasság érzetét keltik. És természetesen mindenütt tisztaság.

aki egy 80 négyzetméteres lakás tulajdonosa, az tehetősnek számít, tág élettér birtokosa. Ugyanígy a nagy autók sem státuszszimbólumok, az értéket praktikusságban mérik. Régen sem volt ez nagyon másként: kiotói látogatásunkkor a régi császári főváros egyik épen megmaradt faházában, az 1660-as években épült, ma már kulturális örökségként kezelt, Nidzsó-dzsinja nevű egykori fogadóban is ilyen méreteket találunk. A császári palota nemes látogatóit szállásolták el itt, az épület évszázadok óta a sógun egyik testőrének, Ogava leszármazottainak a tulajdonában áll – egy ékszerdoboz az összes finom térelemével, stílusos bútorzatával, gyönyörű japánkertjével.

Ez nem skanzenokba, botanikus kertekbe szorult valóság, hanem a hétköznapi – akár urbánus – világ része is. A japánok esztétikussá teszik a környezetüket, figyelnek a részletekre, és nem ülnek fordítva az ökológiai lovon: nem díszkerteket építenek maguknak, hanem lehetőleg ők illeszkednek be a természet viszonyai közé. A megbontatlan környezetben, azt megőrizve alakítják ki mesterséges élettereiket. A kiotói Kinkakudzsi templomkomplexum kertje és a Rjóan-dzsi buddhista templom környezete, Japán leghíresebb sziklakertje egyaránt lenyűgöző: nemcsak a csönd, a levegő, de a növényzet valószerűtlen színezete és formái is. Nem európainak való vidék, tényleg nem értjük elsőre a lényeget: egyhetes utunk során a Rjóan-dzsi teaházában volt az egyetlen alkalom, hogy magaviseletünk miatt ránk szóltak – nevetgéltünk ebéd közben, és ezzel megzavartuk mások csendes fogyasztását.

A japánok udvariasak, minden mértéken felül. A tiszteletadás, a meghajlás a mindennapi élet része, és amit mi modorosságnak, mesterkéltségnek éreznénk, az náluk természetes és magától értetődik. Meghívtak bennünket az utánpótlás-korosztály országos bajnokságára a kiotói kendócsarnokba, ahol fél tucat meccs után megkérdeztük: miért nem hirdetnek eredményt? A kendószövetség nyolcvanéves elnöke, a japán küzdősportok egyik ikonja azt válaszolta nekünk: mert nem akarják megalázni a vesztest – a bírók és a két harcos is érzi, ki győzött, nem kell kihirdetni.

A japánok

mi sem tudtuk kihozni vendéglátóinkat a sodrukból. Illetve egy dologgal azért meg lehetett zavarni őket, és azzal üzembiztosan: a váratlan kérésekkel. A japán alkalmazottak nem szeretik a váratlan helyzeteket: valós vagy képzelt hierarchikus viszonyrendszerekben mozognak, így ha a buszvezetőnktől a tervezettől eltérő útvonalat kértünk, vagy ha egy bolti alkalmazottnál ott hagytuk a visszajáró aprót, illetve a hotel recepciósát egy általa nem ismert étterem hollétéről faggattuk, minden esetben zűrzavart okoztunk.

A japánok szabálykövetők – ez is zavaró tud lenni a szabálytalanabb európai ember érzékeinek, bár jobb pillanataiban ő is elismeri, hogy ez nagyon rendben van. Rendben van, mert rend van. Kiszámítható az élet, mert a helyi partnerünk időben jön a megbeszélt találkozóra, a rendelt étel olyan lesz, mint az étterem honlapján látható fotón, a Sinkanszen gyorsvasút percre pontosan érkezik a vágányra, és úgy fog megállni, hogy a menetjegyen szereplő kapunál centire pontosan fog nyílni a szerelvény ajtaja. Persze a kalauz át fog ültetni bennünket a jegyen szereplő helyünkre még akkor is, ha a kocsiban mindössze öten tartózkodunk.

A megbeszélések, interjúk helyszínén a házigazdák be fogják kapcsolni a meghibásodott légkondit az ablak kinyitása helyett, mert ha van légkondi, akkor azt illik használni. A legkisebb éttermekben is csak QR-kóddal fogunk tudni rendelni, még akkor is, ha csak japán nyelvű étlapjuk van a szoftveren – és így elképzelésünk sem lesz, mit kérünk éppen.

Megkérdeztük helyi barátainkat arról, mi a titka annak, hogy még az életkori küzdelmeik miatt magaviseletből felmentett tinédzserek is udvariasak, szabálykövetők, jó modorúak. Másként: miért nem lázadnak? Erre az volt a válasz, hogy erős az iskolarendszer, aki ott éveket lehúz, az egy életre megtanulja a japán társadalmi elvárásokat, amelyeket aztán minden társas kapcsolatban viszontlát majd.

Bámulatos, ahogy ez az ázsiai mércével mérve heterogén, individuális társadalom paradox módon szorosan megőrizte kollektív társadalmi elvárásrendszereit, az ősök szokásait, a hagyomány kötőerejét. A japánok egyszerre tradicionalisták és futuristák: szeretik a nyugati, amerikai lazaságot, de soha nem esnek ki a közegük feszes elvárásaiból; szerencsekártyákat helyeznek el a sintoista szentélyek, buddhista templomok bálványai előtt, majd elektromos autóval távoznak hi-tech vállalatbeli munkahelyükre; szertartásosan ápolják családi kapcsolataikat, de az általános társadalmi apátia, a negatív gazdasági kilátások miatt alig vállalnak gyereket.

A japán életszínvonal annak ellenére nagyon magas, hogy a gazdaság évtizedek óta egy helyben jár. A demográfiai statisztikájuk rossz, hosszú távú gondjaik lesznek az öregedő társadalom miatt, mégis rengeteg vitalitás van bennük. Elég egyszer Hirosimába látogatni, hogy megértse az ember, miként lehet a padlóról felállni. 1945-ben egy fél várost pusztított el lakosaival, épületeivel együtt az atombomba, az életben maradók a mérhetetlen trauma, majd a sugárbetegség következményei ellenére maradtak, és néhány évtized alatt újraépítették a települést.

Amikor Hirosimába érkeztünk, és szinte azonnal bevettük magunkat egy helyi étterembe, a második sörnél hasított belénk, hogy ahogy itt jókedvűen fogyasztunk,

– egy nekropolisz fölött ülünk. Ezt a gondolatmenetet értékelték a helyiek, de ugyanazzal a mozdulattal el is hessegették, mondván: az élet megy tovább, felülkerekedett a halálon, minden tragédia ellenére itt van és működik a város.

Japán is minden történelmi viszontagság ellenére létezik, és továbbra is a Távol-Kelet meghatározó állama. Közeljövőjét azonban belengi a feltörekvő, gazdasági és katonai területen beelőző regionális, de inkább már világhatalom, Kína árnya. A szigetország érzi a másfél milliárdos szomszéd nyomását.

A második világháborút követő világrend – ahogy az azzal érkező amerikai fegyveres védőháló is – foszladozóban van, Japán kényszerhelyzetbe került. Békealkotmánya ellenére fegyverkeznie kell, gazdasági mutatói ellenére lendületet kell vennie, öregedő társadalma ellenére terveznie kell jövőjét. Hogy megőrizze mindazt, ami Japánná teszi.

Nyitókép: Szenszódzsi templom
Fotók: Maráczi Tamás