Valaki fentről mindig terelgetett – Hűvösvölgyi Ildikó a Mandinernek

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Őrszentmiklóson – a mai Őrbottyánban – nőtt fel. Kisgyermekként a forradalom körüli közhangulatból tapasztalt bármit is?
1956-ban apukám nagyon aktív volt. Mivel szókimondó ember volt, s nem rejtette véka alá a nézeteit, elvitték. Határozottan emlékszem, hogy fegyveresek jöttek be a házba, mi pedig a nővéremmel anyukámhoz bújtunk. Sírtunk és féltünk, napokig nem láttuk apukát. A szüleim értelmiségiek voltak. A faluban az orvos, a tanító és a pap számított annak, ezzel be is zárult a kör. Édesapám okleveles könyvelő volt, illetve gyönyörűen hegedült, úgyhogy zenét is tanított Őrszentmiklóson. Az is élénken megmaradt, hogy anyukát mindenki szerette. Tanító néni volt, mellette pedig néptáncot oktatott, énekkart vezetett, később pedig darabokat is rendezett. Mindenki Kató nénije volt. Somorjáról szökött át annak idején, és a szeretetotthonban lakott mint kezdő tanítónő. Ott ismerték meg egymást édesapámmal. Apuka azt mondta neki, „nemcsak hegedűn szeretnélek kísérni, hanem egy életen át is”. Apai nagyapámat nem ismertem, ő még Kaincz vezetéknevű volt; édesapám magyarosította Hűvösvölgyire a nevünket, mielőtt anyukával megismerkedett. Úgy tudom, nagyapám nagygazda volt, kulák. Egy éjszaka elkártyázott holdakat. Tudott élni. Nagy restanciám, hogy amíg tehettem volna, nem faggattam ki eléggé apukámat a gyökereimről.