Herkules lábak, krumpli test és slag karok. „Ideális” alkatával is érmet nyerhet Halász Bence az augusztusi atlétikai világbajnokságon

Csisztu Zsuzsa interjúja a Mandiner hetilapban

Úgy hallottam, munkából érkezett a tavaszi portugáliai Európa­-kupára, ahol 74,65 méteres dobással ismét nyerni tudott. Egy kalapácsvetőnél mit jelent az, hogy munkából érkezni?
A leglényegesebb, hogy nem pihentünk rá a versenyre. Emellett a feltételek sem voltak ideálisak: végig esőre állt az idő. Jobb eredményre számítottam, de ilyen körülmények között most nem tudott kijönni belőlem. Elégedett vagyok, hogy sikerült nyernem.

Különösen talán úgy, hogy néhány nappal korábban betegség miatt a téli szezon magyar dobóbajnokságán nem is tudott elindulni.
Igen, sajnos lebetegedtem a veszprémi versenyre. Jobbnak láttuk, ha kihagyom a viadalt, mert nem szerettük volna kockáztatni a felkészülésem szorosra szerkesztett ütemét. Jó úton járunk, a visszacsatolás Portugáliában sokat segített; nem eshetünk ki a ritmusból, az biztos.

Itt ugye egyetlen pontos gyakorlatról, egyetlen tökéletes dobásról beszélünk, amit persze többször is meg kell tudni ismételni. Milyen aprólékos munka vezet ide?
Először is: tökéletes dobás nincs, mindig lehetne jobb, de mi azért törekszünk rá. Heti tíz edzésünk van, szerdán és szombaton egy, a többi napon pedig kettő. Délelőttönként főleg dobóedzés van, szerdán és szombaton erőnléti munka, heti kétszer súlyemelés, másik két alkalommal edzőtermi futás és szökdelés, szombaton még kiegészítés, mint TRX és törzsizommunka. Komplex dolog ez, pedig mindössze egy dobásról van szó.

Minek fut egy kalapácsvető? Kifejezetten állóképes kondícióra itt aligha van szükség.
Az emberek legtöbbje nem lát bele, mitől is olyan nehéz egy dobóatléta pályája. Én például most 122 kilós vagyok, és jogos a kérdés, hogy minek terhelem az ízületeimet azzal, hogy ilyen nagy testtömeggel futok is. Nos, a kalapácsvetés olyan versenyszám, amire rengeteget kell edzeni, és ahhoz kell a kondíció, hogy ezt a sok edzést elbírjuk. Nem a dobáshoz kell a futás, hanem az odavezető úthoz. Mert erősnek kell lennünk, mint egy súlyemelőnek, gyorsnak, mint egy futónak, és ügyesnek, mint egy tornásznak. Vagyis összetett kvalitások szükségesek a sikerhez. Ha megvizsgáljuk a kalapácsvetés mozgáskultúráját, valójában mindentől eltér, amit az ember az evolúciós folyamata során valaha is művelt. Az ősember futott, sétált, ugrott, csinált olyasmit, mint a gerelyhajítás, sőt a súlylökéshez és a diszkoszvetéshez hasonlatos dolgot is művelt a vadászat során. A kalapácsvetésre emlékeztető mozgást viszont soha nem gyakoroltak az őseink, ez egy mesterségesen megálmodott mozdulatsor, az angol királyi udvarban kezdték el anno. A futás tehát azért kell, hogy felkészítsük a testünket az edzésmunkára, ami a kalapácsvetéshez szükséges.

És akkor még nem is beszéltünk arról a terhelésről, ami a dobás során éri a testet…
Egy 80 méter körüli dobáshoz a felnőtt férfi kalapácsánál négyszáz kilogrammnak megfelelő húzóerőt kell elbírnunk. A kalapács tömege 16 font, azaz 7,26 kilogramm, s amikor egy 80 méter körüli dobás utolsó előtti pillanatában vagyunk, akkor a lábnak, a hátnak, a vállnak ezt a négyszáz kilónyi erőt nemcsak elbírnia, de uralnia is kell. Hátrafelé forogni négyet és hátrafelé eldobni az eszközt, valójában vakon, csak akkor megy, ha az ember agyongyakorolta mindezt.

Mitől lesz optimális a dobás íve?
Az van megírva a szakkönyvekben, hogy az optimális kidobási szög a talajjal bezárt 45 fok, de ezt kevés ember tudja elérni. Ráadásul túl meredeknek számít a gyakorlatban: nem lesz hatékony a forgásba belevitt erő, s aki alacsonyabb, annak még nehezebb.

Ehhez képest önnek milyenek a „dobási paraméterei”?
Ugyebár 122 kilós vagyok, és 190 centiméter magas, nem a legnagyobb a mezőnyben, de talán elég magas ahhoz, hogy kellően nagyot tudjak dobni, ha minden mást is megtanulok hozzá. (Nevet)

Amikor az ember elkezdi ezt a sportot, még nem tudhatja, hol áll meg a növésben. Mi sodor manapság egy fiatalt a kalapácsvetés közelébe?
Jánoshalmán nőttem fel, Kiskunhalason edzettem az atlétákkal, és ott kezdtem el ismerkedni a dobószámokkal. Mivel az egyesület anyagi okokból nem volt képes tovább működni, válogatott gerelyhajító édesapám egykori edzéstársa, a diszkoszvető Németh Laci bácsi után Szombathelyre igazoltam. Tizenöt évesen költöztem Szombathelyre a tíz évvel idősebb bátyámmal, majd édesanyám is jött, aki tanárként könnyen talált ott munkát. Nehéz döntés volt, de visszatekintve azt mondhatom, megérte a nagy vállalás.

Szombathely ráadásul nem csupán az ország, de a világ egyik legnevesebb dobóműhelyének számít. Meghozta a várt hatást a leigazolás?
Mindenképpen. Számokban kifejezve: már az első évben 16 métert tudtam fejlődni. Ehhez persze hozzátartozik, hogy Kiskunhalason csak az alapokat ismertem meg. Technikai áttörést jelentett, hogy elindult a komoly szakmai munka. Sokat számított, hogy csapatban kezdtem dolgozni, a közösség és a puszta tény, hogy a többiek is megszakadnak az edzésen, engem is egyre keményebb munkára ösztökélt.

Ha az eredményekre pillantok, az látszik, hogy hirtelen minden versenyre berobbant Halász Bence: sorban jöttek a trófeák, úgymint ifjúsági olimpiai ezüstérem, Európa- és világbajnoki címek több korosztályban. Mekkora feladat ebben a számban átlépni a felnőttmezőnybe?
Azt hiszem, sikeres kombinációt ad az – vélhetőleg tehetség –, ami bennem lakozott, és azoknak az edzőknek a tudása, akik velem foglalkoztak. A mentális támogatás rengeteget jelentett a szakmai munkán túl. Párhuzamosan diszkoszvetéssel is foglalkoztam, de miután kiderült, hogy nem leszek elég magas – ott szinte kötelező a két méter körüli magasság, különben hátrányból indul az ember –, minden figyelmemet a kalapácsvetésre összpontosítottam. Hamar egyértelművé vált, hogy könnyen erősíthető a törzsem, és hoztam a klasszikus kalapácsvető-krumpliformát.

Micsodát? Sok minden eszembe jutott volna egy kalapácsvetőről, de a krumpliforma aligha. Ez lenne az ideális alkat?
Az edzőm szerint az ideális kalapácsvető úgy néz ki, hogy egy nagy „bútorfej”, egy iszonyatos törzs, két slag kar és két Herkules-láb. (Nevet)

Na jó, ezt most tisztázzuk, ilyen sportolót én még nem láttam a dobókörben.
Az iszonyatos törzs talán nem szorul magyarázatra, arra melózunk szinte a legtöbbet, de a slag­szerű karokat elmesélem. A karjainkra furcsa módon egyáltalán nem edzünk, mert a túl erős mellizom vagy bicepsz hátrányt jelenthet. Az igazán profik ugyanis képesek arra, hogy úgymond kiakasszák a vállízületet a helyéből, hogy a dobás során az erőkarba még nyerjenek két-három centit. Ha túl erős izomzat veszi körül az ízületet, ez nem megy.

Ez elég rémisztően hangzik. És a Herkules-lábak hogyan alakulnak ki?
Brutálisan kemény munkával. Talán furcsán hangzik, de dobni valójában lábból kell. Igazából a lábmunkával dobja el az ember a kalapácsot, ha az nincs a helyén, akkor lehet akármekkora krumpli a testem. Ahogy az ember láberőből a földhöz passzírozza magát, valójában az indítja el az egész mozgást. A lábmunka adja meg a dobás dinamikáját, az az első, amit megtanítanak nekünk fiatalon.

És mit tud a szombathelyi dobóműhely, amely generációk óta termeli a klasszisokat?
Egyet mindenképpen mondhatok:

Ez hasonlíthat a Széchy Tamás-féle híres edzésnaplóra, amelyből csak úgy folytak ki az úszással megtett kilo­méterek…
Valami olyasmi. A munka szerepel az első, a második és a harmadik helyen. Sokat finomodtunk időközben, ha valaki fájdalmat érez, ma már szólhat legalább. De a munkát akkor is el kell végezni, legfeljebb okosabban. Úgy lettünk nevelve, hogy ha valami elmaradt, szinte szégyelljük magunkat.

Milyen érzések kavarognak önben, ha a közelgő budapesti világbajnokságra gondol? Ilyen lehetőség hazai közönség előtt viszonylag ritkán adódik egy élsportoló életében…

Ez egy régi „deal” nálunk arra az esetre, ha felnőttvilágversenyt nyer valaki. Az igazat megvallva, nem bánnám az edzésnapló beszüntetését. Mert értem én, hogy mi ennek a célja: az ember még egyszer átgondolja, hogy aznap mit vitt véghez. Csakhogy én huszonnégy órában ebben élek, ezen agyalok, ezen pörgök, nekem nem kell újra átnéznem az aznapot.

Az első számú magyar éremesélyesként tekint önre mindenki – mekkora nyomást jelent ez?
Nem kell másnak figyelmeztetnie erre, tudom, mire készülök ilyen keményen mindennap. A legnagyobb nyomást én helyezem magamra. Az, hogy Budapesten lesz a vébé, természetesen hatalmasat tesz majd hozzá az élményhez, de akkor is csúcsot akarnék dobni, ha a Holdon rendeznék a tornát. A hazai pálya csak fokozza bennem a vágyat, hogy a lehető legjobb formában álljak oda a dobókörbe.

És mekkora lenne az a dobás, amely a legnagyobb ellen­felekkel szemben is méltó szereplést jelentene?

függetlenül attól, hogy az hányadik helyre elég. De a cél az, hogy tovább javítsam az egyéni csúcsomat, a 80,92 métert. Ezt nem lehet éremre lefordítani, de a 81 méter szerintem elég lehet a hazai vébén is a dobogóra. Annyit mondhatok, hogy augusztus 19-én odamegyek, és eldobom a kalapácsot, ahogy tőlem telik.

Nyitókép: MTI/Bodnár Boglárka