Demokrácia krisztusi korban

Május másodikán ünnepeljük az első szabadon választott Országgyűlés megalakulásának harmincharmadik évfordulóját. Kérdés persze, hogy ünnepeljük-e még, hiszen az utóbbi idők keserű hangulatú visszaemlékezései mostanra alaposan átszínezték a kezdeti rendszerváltó eufóriát. Miközben ma már közmegegyezés övezi a megállapítást, hogy a magyar társadalom 1990-ben túlzott elvárásokkal vágott bele történelmének új fejezetébe, úgy tűnik, mintha a frusztráció válna ennek a három évtizednek az uralkodó érzelmévé.

Szerepet játszik ebben az elkedvetlenedési folyamatban az is, hogy amit akkor eredménynek tartottunk, arra ma már gyengeségként emlékezünk. Az átmenet békés és fokozatos jellegét, a kompromisszumok sorozatát napjainkban a bátorság és a politikai erő hiányaként említik. Az akkori politikai mértékletesség ma a személyes képesség hiányaként tűnik fel, és általában minden, a politikai önkorlátozásra utaló akkori lépés vagy gesztus az élhetetlenség színét ölti magára.