Futball, remény, közösség

Két vak srác. Egy vidám fiatal társaság tagjaként. Együtt mennek ki, egymással viccelődve a magyar–észt meccsre. Azt hiszem, egyszerre lepődök és rendülök meg, ahogy szóba elegyedek velük, és megtudom ezt róluk, miközben együtt tartunk a zsúfolt metrón a Puskás felé. Mit foghat fel egy futballmeccsből egy vak ember? Miért megy ki a találkozóra? Ha egy pillanatra becsukjuk a szemünket egy nagy stadion mérkőzés alatti hangorkánjában, talán valamit átérezhetünk belőle. A közösség erejét. Egy közös élmény átélésének felemelő érzését.

A stadion. Piros-fehér-zöld fényekben tornyosul fölénk, elfárad az ember, mire megkerüli. Körülöttünk kedélyes emberek tízezrei, a jellemző drukkerarcoktól a középosztálybeli családokig, az idősektől a kicsikig, a kocaszurkolóktól a komplett iskolai vagy focisulis osztályokig, sokan egyenmezben, mások individuális, önkifejező szerelésekben.

Több mint negyvenezer ember. Egy Észtország elleni barátságos meccsen. Pont húsz éve, 2003-ban szám szerint 457 (négyszázötvenhét) nézője volt az első magyar–észt mérkőzésnek idehaza az akkor már rég megkopott Fradi-stadionban. Most, húsz évvel később majdnem százszor annyian mentek ki az egyébként nyilván nem futballtörténeti eseményre, önként és dalolva, szó szerint.