Nagymama

Az alvás és az ébrenlét közötti félálom ezen a ráérős reggelen időutazással ajándékozott meg. Nem valódi álom volt ez, nem az újraélt vagy újrateremtett múlt, de nem is éber emlékezés. A színek, az illatok, az érzések viszont teljes értékűen megidézték az egykorvolt időket, miközben tudtam, hogy a képzeletem játszik velem. Néha, mint egy váratlan villanás, teljesen éberen is átélek hasonlót, de az megragadhatatlan, és mire észlelem, már el is tűnt, csak az édes-keserű utóíz marad, elhalványodón. A félálomra viszont emlékezni tudok.

Meddig tartott a reggeli időutazás, nem tudom, ilyenkor még az idő is alaktalanná válik, talán meg is áll. Hosszú, nyugodt percek, tíz percek emléke maradt meg bennem, de nem volnék meglepve, ha alkalmas műszerekkel megmérve kiderült volna, hogy másodpercek voltak csupán. Amíg benne voltam, úgy éreztem, hogy az érzést akaratom szerint átmenthetem az ébredés utánra is, pedig tapasztalatból tudom, hogy éppen úgy elillan, hogyha visszaalszom, mint ha megmozdulva egészen fölébredek.