Kell-e európaiként szurkolnunk a republikánusoknak?

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban

Az Egyesült Államok alapító atyáinak java része nem volt éppen a nép barátja, sőt nagyon is konzervatív volt. Henry Adams ragyogó Amerika-történetéből kiviláglik, hogy

berzenkedtek a Franciaországban zajló forradalmi ramazuritól, és nem riadtak vissza az apokaliptikus pánikkeltéstől, sem az aljas inszinuációtól, hogy megakadályozzák a virginiai demokraták – s így az istentelen jakobinusnak lefestett Thomas Jefferson – hatalomra kerülését.

Más kérdés, hogy ebben az ellenérzésben jóval inkább a nagybirtokosok s az egyházi elit jól felfogott „osztály­érdeke” munkált, mint bármiféle nosztalgia az európai típusú, „despotikus” társadalmi berendezkedés iránt. Az amerikai „antidemokraták”, akiket nemkülönben túlzásra hajlamos ellenfeleik monarchista törekvésekkel vádoltak, hatalmi pozícióikat féltették Jeffersonék politikájától.

Az elnyomás, babonák, kiváltságok világával szakító s az egyén szabadságára, erényre és igazságosságra épülő köztársaság megteremtését célzó „amerikai kísérlet” helyességében viszont alapjában ők sem kételkedtek. „Létre tudja-e hozni az emberi faj magasabb rendű változatát, összeegyeztethető-e egyáltalán ennek kialakulásával? Az amerikai társadalomnak erre és nem kevesebbre volt szüksége a teljes sikerhez” – fogalmazza meg Adams e kísérlet tétjét.

Eszmetörténeti közhely, hogy

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot azt mondhatnánk, hogy előbbi az egyénből indul ki, és jellemzően a „szabadság” áll gondolkodása fókuszában, utóbbi pedig a közösségre épít, s olyasféle fogalmakat helyez előtérbe, mint a „nemzeti érdek”. A gyakorlatban ez a különbség egyre inkább elhomályosul. Azzal párhuzamosan, hogy Amerika mentálisan és kulturálisan magába olvasztja az európai társadalmakat, az európai jobboldal – még az a része is, amely egyébként harciasan „szuverenistának” vallja magát – jellegzetesen amerikai ízű szlogeneket, hangvételt, stílust vesz át. Ez persze még nem olyan jelentős dolog. Problematikusabb az a naiv felfogás, ami automatikus eszme- és érdekazonosságot feltételez a republikánusokkal csupán azért, mert ők is a politikai spektrum jobboldalára sorolják magukat.

Kell-e egy európai jobboldalinak „szurkolnia” a Grand Old Partynak? Kell-e, hogy érzelmileg bevonódjon az amerikai politikába (ezzel is erősítve az említett beolvadást)? Nem kérdés, hogy két konzervatív kormányzat között nagyobb eséllyel kialakítható összhang. Vannak természetes szimpátiák, pláne a rettenetes bideni kurzus idején. Ettől még azonban nem kevésbé egyértelmű, hogy az „amerikai kivételesség” talaján álló – s ezért a birodalmi működésről lemondani képtelen (lásd Trumpnak a pártelit által többé-kevésbé semlegesített külpolitikai fordulatát) –

Tanulságos az L. Brent Bozell Jr. nevű, múlt századi, katolikus-ultrakonzervatív amerikai közíró esete. Ő volt a hosszú évtizedeken át legfontosabb konzervatív orgánumnak számító National Review egyik alapítója. Véresszájú antikommunistaként nagyjából olyan érv­készlettel szállt síkra a nukleáris eszkaláció mellett, mint ma Vlagyimir Szolovjov teszi a Rosszija 1 főműsoridejében. A hatvanas évek közepe táján aztán eltört benne valami. Kiábrándult a mainstream jobboldal közegéből, kiábrán­dult Amerikából: a konzervatívok által bálványozott alkotmány szerinte képtelen megakadályozni a szekuláris liberalizmus térnyerését. Franco Spanyolországába költözött, és ő, aki korábban szilajul verte a hidegháborús tamtamot, élesen kritizálni kezdte Amerika vietnámi háborúját.

A katolikus teokráciáról álmodozó, már csak bipoláris zavara miatt is végletes politikai választásokra hajlamos Bozell esetéből persze nem kell messzemenő következtetéseket levonni. De érzékelteti az ellentmondást, ami az amerikai kísérlet utópikus lényege – az emberi faj „magasabb rendű változatának” létrehozása – s az európai értelemben vett jobboldaliság között feszül.

Nyitóképen: Donald Trump (háttal) és Ron DeSantis (Nyitókép: Brendan Smialowski / AFP)