Újabb kulcstéma bukkant elő a kampányban: ebben a Fidesz köröket ver a Tiszára

Ráadásul ennek kapcsán az elemző szerint „a mi életünkről, pénztárcánkról, anyagi lehetőségeinkről és perspektívánkról van szó”.

Szeretném valahogy megérteni azt az egész érát, amely véglegesen megváltoztatta hagyományos európai és amerikai társadalmainkat, nyugati civilizációnkat.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek hetilapos rovatából

„Hey, Mr. Tambourine Man, play a song for me, in the jingle jangle morning I’ll come following you” (tamburinos úr, játssz nekem egy dalt, a csengő-bongó reggelen követni foglak majd) – énekelte valamikor a vízözön előtti fekete-fehér világban egy fiatal, bolyongó énekes-gitáros srác, bizonyos Bob Dylan, félszeg-okosan körbetekingetve a gitár és a szájharmonika mögül, valahol (mindenhol) Amerikában.
hangos dobokkal, zajos gitárokkal, villanyorgonákkal vagy épp olyan sikító énekhangokkal, amelyektől elaléltak az addig jól nevelt lányok.
Mr. Tambourine Man - Bob Dylan, 1964
Évfordulók sorakoznak mostanság évfordulók hátán: épp most ötven éve jelent meg a The Dark Side Of The Moon album a Pink Floydtól, a progresszív rock alapműve. És épp hatvan éve, 1963 első hónapjaiban hódította meg a The Beatles első kislemezeivel Nagy-Britanniát – s hamarosan az egész világot.
Mostanában valamiért egyre többször nézek a hatvanas- hetvenes évek kulturális forrongásairól, az „ellenkultúra” áttöréséről zenei és más popkulturális dokumentumfilmeket, korabeli felvételeket a Netflixen vagy a YouTube-on. Annak az új legendáriumnak a születése volt ez a kor, amely aztán alapjaiban változtatta meg az egymást követő nemzedékek kulturális kódjait, ifjúkori alapélményeit. Filmek a The Beatles felemelkedéséről, Bob Dylan kacskaringós pályafutásáról, a Pink Floyd fénykoráról, a hippikorszakról, s aztán az egész első rockkorszakot lezáró punkhullámról, és így tovább.
Szeretném valahogy megérteni azt az egész érát,
nyugati civilizációnkat (amibe a vasfüggöny előtt, alatt és után is beletartozunk mi, magyarok és a szomszédaink is).
Tomorrow Never Knows - The Beatles, 1966
Mert nem csak a rockzenéről szólt ez az egész. Nem is csak a popkultúra többi ágáról, divatról, irodalomról, képzőművészetről meg a többiekről. Alapvető társadalmi viszonyrendszereink bomlottak föl és szerveződtek újra – már amennyire tudtak.
A háború utáni, példátlan jólétben élő Amerika új nemzedékétől a kommunista rendszerekbe zárt, passzívan vagy aktívan lázadó fiatalokig éltek át valami olyasmit, ami gyakorlatilag példátlan volt a nyugati civilizáció történetében. Vagy legfeljebb az ókor legendák ködébe vesző, dionüszoszi korszakaiban létezhetett talán: az ifjúság kultusza, nyilvánosságbeli hatalomátvétele, önszerveződése és önmaguk felé fordulása volt ez. Saját korlátaik, létkereteik és életkilátásaik feszegetése, felborítása, szétrobbantása. Az előre kijelölt, előző nemzedékek által bejárt utak elhagyása a járatlan utakért.
Két radikális álláspont létezik a korról. Az egyik nézet a feltétel nélküli, bálványimádással határos rajongás, a nagyon is esendő, önpusztító és másokat is magukkal rántó zenészek és más művészek olümposzi, érinthetetlen, kritizálhatatlan magasságokba emelése. A másik pedig az összeesküvés- elméletek szövése a tradicionális civilizációnkra törő sötét erők mesterkedéseiről, a drogos huligánok és a kokakólamámor rászabadításáról a naiv fiatalságra (akikből mára tisztes nagypapák és nagymamák lettek, persze).
De mi van, ha ez az egész történelmi szükségszerűség volt, a két világháborút, aztán hidegháborút önmagára szabadító, vadkapitalista és kommunista zsákutcákba száguldó Nyugat gyermekeinek elkerülhetetlen lázadása? Nem függetlenül minden egyéb akkori kultúra- és életmódbeli változástól, a jóléti államtól az először elért árubőségen át a nők teljes emancipációjáig, és így tovább?
helyükre került kisebb- nagyobb kulturális alkotásokkal, amelyek immár kitörölhetetlenül belekerültek kollektív emlékezetünkbe.
Sympathy For The Devil - The Rolling Stones, stúdiófelvételek, 1968
De, khm, biztos csak nosztalgia? Friss a hír, hogy Paul McCartney (81) és Ringo Starr (83) beszáll a The Rolling Stones (Jagger 80, Richards 80, Wood 76) készülő albumába egy kis közös zenélgetésre. A hatvanas évek, úgy tűnik, soha nem érnek véget. Akkor hát, tamburinos urak és hölgyek, kösz a dalokat!
Nyitókép: Shutterstock
