Szeretném valahogy megérteni azt az egész érát, amely véglegesen megváltoztatta hagyományos európai és amerikai társadalmainkat, nyugati civilizációnkat.
A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek hetilapos rovatából
„Hey, Mr. Tambourine Man, play a song for me, in the jingle jangle morning I’ll come following you” (tamburinos úr, játssz nekem egy dalt, a csengő-bongó reggelen követni foglak majd) – énekelte valamikor a vízözön előtti fekete-fehér világban egy fiatal, bolyongó énekes-gitáros srác, bizonyos Bob Dylan, félszeg-okosan körbetekingetve a gitár és a szájharmonika mögül, valahol (mindenhol) Amerikában.
hangos dobokkal, zajos gitárokkal, villanyorgonákkal vagy épp olyan sikító énekhangokkal, amelyektől elaléltak az addig jól nevelt lányok.
Mr. Tambourine Man - Bob Dylan, 1964
Évfordulók sorakoznak mostanság évfordulók hátán: épp most ötven éve jelent meg a The Dark Side Of The Moon album a Pink Floydtól, a progresszív rock alapműve. És épp hatvan éve, 1963 első hónapjaiban hódította meg a The Beatles első kislemezeivel Nagy-Britanniát – s hamarosan az egész világot.
Mostanában valamiért egyre többször nézek a hatvanas- hetvenes évek kulturális forrongásairól, az „ellenkultúra” áttöréséről zenei és más popkulturális dokumentumfilmeket, korabeli felvételeket a Netflixen vagy a YouTube-on. Annak az új legendáriumnak a születése volt ez a kor, amely aztán alapjaiban változtatta meg az egymást követő nemzedékek kulturális kódjait, ifjúkori alapélményeit. Filmek a The Beatles felemelkedéséről, Bob Dylan kacskaringós pályafutásáról, a Pink Floyd fénykoráról, a hippikorszakról, s aztán az egész első rockkorszakot lezáró punkhullámról, és így tovább.
Szeretném valahogy megérteni azt az egész érát,
nyugati civilizációnkat (amibe a vasfüggöny előtt, alatt és után is beletartozunk mi, magyarok és a szomszédaink is).
Tomorrow Never Knows - The Beatles, 1966
Mert nem csak a rockzenéről szólt ez az egész. Nem is csak a popkultúra többi ágáról, divatról, irodalomról, képzőművészetről meg a többiekről. Alapvető társadalmi viszonyrendszereink bomlottak föl és szerveződtek újra – már amennyire tudtak.
A háború utáni, példátlan jólétben élő Amerika új nemzedékétől a kommunista rendszerekbe zárt, passzívan vagy aktívan lázadó fiatalokig éltek át valami olyasmit, ami gyakorlatilag példátlan volt a nyugati civilizáció történetében. Vagy legfeljebb az ókor legendák ködébe vesző, dionüszoszi korszakaiban létezhetett talán: az ifjúság kultusza, nyilvánosságbeli hatalomátvétele, önszerveződése és önmaguk felé fordulása volt ez. Saját korlátaik, létkereteik és életkilátásaik feszegetése, felborítása, szétrobbantása. Az előre kijelölt, előző nemzedékek által bejárt utak elhagyása a járatlan utakért.
Két radikális álláspont létezik a korról. Az egyik nézet a feltétel nélküli, bálványimádással határos rajongás, a nagyon is esendő, önpusztító és másokat is magukkal rántó zenészek és más művészek olümposzi, érinthetetlen, kritizálhatatlan magasságokba emelése. A másik pedig az összeesküvés- elméletek szövése a tradicionális civilizációnkra törő sötét erők mesterkedéseiről, a drogos huligánok és a kokakólamámor rászabadításáról a naiv fiatalságra (akikből mára tisztes nagypapák és nagymamák lettek, persze).
De mi van, ha ez az egész történelmi szükségszerűség volt, a két világháborút, aztán hidegháborút önmagára szabadító, vadkapitalista és kommunista zsákutcákba száguldó Nyugat gyermekeinek elkerülhetetlen lázadása? Nem függetlenül minden egyéb akkori kultúra- és életmódbeli változástól, a jóléti államtól az először elért árubőségen át a nők teljes emancipációjáig, és így tovább?
helyükre került kisebb- nagyobb kulturális alkotásokkal, amelyek immár kitörölhetetlenül belekerültek kollektív emlékezetünkbe.
Sympathy For The Devil - The Rolling Stones, stúdiófelvételek, 1968
De, khm, biztos csak nosztalgia? Friss a hír, hogy Paul McCartney (81) és Ringo Starr (83) beszáll a The Rolling Stones (Jagger 80, Richards 80, Wood 76) készülő albumába egy kis közös zenélgetésre. A hatvanas évek, úgy tűnik, soha nem érnek véget. Akkor hát, tamburinos urak és hölgyek, kösz a dalokat!
Nyitókép: Shutterstock
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
A megújulás nem választható lehetőség a nemzeti oldalon, hanem szükségszerű.
Tarr Zoltán aspiránsa szerint a bőrtangás férfiakat és kifestett drag queeneket felvonultató tüntetés kevésbé káros, mint az egyházi hagyomány.
Hosszas egyeztetés után döntöttek a felfüggesztés mellett.
