A magyar, aki bevette Berlint

Magyar huszártábornok, aki a történelem egyik legvakmerőbb csínyével 1757-ben néhány napra elfoglalta Berlint – jó esetben ennyit tudunk Hadik Andrásról. Pedig az életútja ezen kívül is érdekes, hiszen szerény sorból – csallóközi kisnemesi családba született – küzdötte fel magát, és futott be fényes karriert a császári hadseregben. Ezért talán kissé félrevezető Szikora János mozijának címe is; a nagybetűkkel kiírt Hadik azt sugallja, mintha ennek a felfelé vezető útnak az egyes állomásain haladnánk végig. Pedig erről szó sincs, a sztori egyetlen eseményre koncentrál: a mindenki által lehetetlennek gondolt berlini küldetésre, aminek eredményeként a porosz király hosszú időre megszégyenült, Mária Terézia – állítólag – csupa balkezes kesztyűk tulajdonosa lett, Hadik András pedig nemcsak a Mária Terézia-rend nagykeresztjét kapta meg, de a Sziléziáért vívott hétéves háború után hatalmas birtokok és grófi cím tulajdonosa lett. Kétségtelenül lehengerlő teljesítmény egy valószínűleg kivételes képességű embertől, nem véletlenül mondta a rendező egy korábbi interjúban, hogy Hadik András személyén keresztül azt az univerzális üzenetet szeretné közvetíteni a mai kor emberének, „milyen bravúros gondolkodás, mennyi hit és bátorság kell hozzá, hogy valaki akkor is belevágjon valamibe, ha rajta kívül senki nem hisz a sikerben”.

A szándék nagyon is érthető és támogatandó, miként a Nemzeti Filmintézet az utóbbi néhány évben egyre jobban artikulált azon törekvése is, hogy készüljenek a magyar történelmet, hősöket középpontba állító alkotások – csatlakozva ezzel akár a mai napig műfaji etalonként emlegetett Várkonyi-művekhez. A probléma viszont mindig ugyanaz: egy valóban nagyszabású kosztümös-történelmi kalandfilm elkészítése nagyon drága buli, a sok tízmilliárd forint hiánya pedig, minden jó szándék és profizmus ellenére is, meglátszik a végeredményen.