Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
„Jó volt a tél, mint egy öregember; szakállából bőségesen szitálta a havat, és majoránnás füstök szálltak az égboltozatra.” Talán Krúdy, dünnyögte a kertember, aki maga sem volt már éppen fiatal. Kár, hogy a fele sem igaz, gondolta még, rendes havat már évek óta nem látott, de a majoránnás füsttel azért maradt némi kapcsolata. Nem egy igazi, mondhatnánk vérbeli disznóvágással egybekötve, mint amikor például egy prémgalléros, hófehér kabátban jelent meg a hajnali fagyban, amiben úgy festett, mint egy finn határvadász a második világháború elején, egészen a mindent eldöntő szúrás (bökés) pillanatáig, mert utána a nem túl szerencsés helyezkedésének folyományaként már inkább úgy nézett ki, mint ugyanaz a katona egy elkeseredett közelharc végén. Mert az a gyönyörű kabát fogta fel a vér egy részét, annyival kevesebb jutott hát a hagymára, ráadásul amikor elugrott cigarettáért, a kocsmában megálltak a söröskorsók a levegőben, és nemcsak a füstöt lehetett vágni, hanem a hirtelen beállt csendet is, és a kocsmáros viszonylag nehezen tett le arról a szándékáról, hogy menten értesíti a körzeti megbízottat.