Lehet-e a jobboldal atlantista?

Az egyik legnagyobb kérdés, amire ma választ kell találni: egy magát jobboldalinak tekintő (definiáljuk úgy, hogy a „tradicionális értékek” megőrzését zászlajára tűző s azt komolyan is gondoló) politikai szereplő lehet-e támogatója annak a küzdelemnek, amit elsődlegesen az Egyesült Államok s csak másodvonalban a nyugati országok folytatnak a liberális világrend védelmében?

Dilemmánk, vethetné közbe valaki, merőben elméleti. Ha kormányunk külön utas külpolitikájával és illiberális szólamaival a nyugati világ fekete báránya, attól még Magyarország tagja az Atlanti-óceánon átívelő szövetségi rendszernek, része az egyéni szabadságra épülő politikai és kultúrkörnek, méreténél, erejénél, adottságainál fogva sem képes arra, hogy egymaga navigáljon a világpolitikai játszmákban. Nem mellesleg Giorgia Meloni példája is mutatja, hogy egy sarkosan konzervatív politikus igenis lehet sarkosan Nyugat- és (jelen körülmények között) Ukrajna-párti, az orosz agresszió elleni fellépés hangos támogatója.

Mégis kísért bennünket a benyomás, hogy kül- és belpolitikai szempontok ilyen formában nem szétszálazhatók, s hogy a szorosan a washingtoni direktívákhoz simuló atlantista szerepvállalás, illetve a ténylegesen konzervatív társadalmi politika képviselete előbb-utóbb nehezen feloldható ellentétbe kerül. Egy ilyen helyzetben pedig egy jobboldali kormányzatnak döntenie kell: vagy közelíti a liberális sztenderdekhez azt, ahogyan megszervezi az országa életét, vagy vállalja a nyugati blokk meghatározó szereplőivel való állandó konfliktusokat.

Érdemes tudatosítani, hogy az atlanti összefogás, ha lekaparjuk a csillogó eszmei glazúrt, ma lényegében mit szolgál: Amerika – az amerikai pozíció, életmód, értékrend, világlátás – agresszív globális érdekérvényesítését, ami egyre szűkíti az alárendelt szövetségesek autonómiáját. Márpedig éppen a nemzeti szuverenitás tere az, ahonnan (ha egyáltalán) esély lehetne ellenállást támasztani a – jobboldali szempontból – kártékony és ijesztő világtendenciákkal szemben. Azokkal a tendenciákkal szemben, amelyek – s ez a legfontosabb – az amerikai birodalmi érdekekkel mára teljesen összemosódtak.

A helyzet egyrészt egyszerű, másrészt elkeserítő. Az amerikai védernyő híján Európa ki van szolgáltatva az olyan kifinomulatlan nagyhatalmak izmozásának, mint a putyini Oroszország (a kontinens stratégiai autonómiájához fűzött ábrándok tavaly februárban végleg szertefoszlottak). Ha viszont az Egyesült Államok a nyugati szövetségesek támogatásával megerősíti pozícióját, s „megnyeri” az ukrajnai konfliktust, azzal nem csupán a liberális világrend nyer új igazolást, de még nehezebb lesz visszautasítani azt az ideológiát, ami a kulturális-erkölcsi – és ennek nyomán politikai – amerikai dominanciát tartósítja.

Simone Weil írja egy esszéjében – emlékezetből idézem –, hogy a második világháború nem a jó és a rossz harca volt, hiszen a hadviselő felek egyaránt egy torz emberképet képviseltek. A szövetségesek (legalábbis Amerika és Anglia) javára az szólt, hogy náluk az embert még „csak” a modern individuum formájában erőszakolták meg, a náci Németország viszont már az alaktalan tömeg szintjére szállította le. Az egyén még képes lehet eljutni az emberfelettihez, a tömegember már nem.

Az Egyesült Államok konzekvens kritikájából nem következik (mint azt más-más logika mentén mind az atlantista, mind az oroszpárti kommentátorok sugallják), hogy be kellene állnunk Vlagyimir Putyin szurkolótáborába. Az Oroszországból érkező rémisztő híreket olvasva, amelyek az emberveszteségekre érzéketlen, „barbár” keleti tempó tovább élését mutatják, természetes, ha megbecsüljük azt, hogy része vagyunk a nyugati politikai-katonai tömbnek. De naivitás lenne a kék-sárga színekbe öltözött propagandistákkal együtt azt hangoztatni, hogy a Nyugat – értsd: a mai Amerika – esetleges sikere az emberi méltóság győzelmét jelentené. Pláne azt, hogy a nemzetközi „jobboldalnak” – ha beszélhetünk ilyen egységes alakzatról – van mit remélnie a mostani helyzetben.

A szerző a Mandiner munkatársa