Erős alap nélkül nincs egyensúly

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

Többször láttam mások mellett a Radnóti Színházban, a MU Színház és a Füge rendhagyó Karamazovjában vagy a Pintér Béla Társulatnál, jellemzően egészen más típusú előadásokban. A miniszter félrelép – ami egy klasszikus bohózat – főszerepe új szín a pályáján?
Mondhatjuk, hogy igen. Abból a szempontból legalábbis, hogy soha nem játszottam még Ray Cooney­darabban. Heltai Jenőében igen, vagy a Mohácsi testvérek-féle Buborékokban és Illatszertárban. Ezek szintén vígjátékok, vagy legalábbis gazdagon használnak vígjátéki elemeket. A közös pont bennük és természetesen A miniszter félrelépben is a humor, én pedig, legalábbis a környezetem visszajelzése alapján, nem vagyok egy humortalan ember. Ezért amikor szóba került, hogy én játsszam a miniszter Richard Willey szerepét, nagy örömmel mondtam igent. Szerintem egész jó párost alkotunk a másik főszereplővel, Járai Mátéval: alkatilag különbözünk, de a színpadon egyenrangú felekként jól kiegészítjük egymást. A vígjáték lelke a jó ritmus és a pontos időzítés, ezért végig nagyon ott kell lenni fejben. Ez remek feladat, fárasztó, de élvezem.

Önfeledt szórakozás színésznek, közönségnek?
A miniszter félrelép története nyilván nem egy ördöglakat, morális kérdésekről nem is nagyon érdemes beszélgetni vele kapcsolatban. Ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne vagy lenne tétje. Valamilyen tétnek mindig lennie kell, mert a szituációk így lesznek élők és életszerűek, aminek következtében a néző nevetése sokkal inkább zsigerileg tör fel. A humor forrása a helyzetkomikumok sora, és nem csupán az, hogy egyes színészek primer módon hogyan képesek nevettetni. Banális, de jó példa erre Bud Spencer és Terence Hill párosa. A filmjeiken remekül szórakozunk, pedig ha jobban belegondolunk, elég lesújtó képet tárnak elénk a testvérkapcsolat tekintetében. Az …és megint dühbe jövünk-ben a fürge, atletikus, éles eszű Johnny Firpo folyamatosan kellemetlen, kínos helyzetbe hozza a kicsikét lassú, melegszívű Charlie-t. A mi esetünkben pedig egy, a saját bőrét mentő főnök teszi ugyanezt a beosztottjával, aki a függő helyzete miatt nem mer és nem is képes tiltakozni. Ezek a viszonyok nagyon is valósak, mindenki számára ismerősek, és éppen ettől lesznek igazán viccesek. Meg az önreflexió és önirónia miatt. Ha a darabot nézve egy-egy szereplő viselkedésében, döntéseiben, kiszolgáltatott helyzetében felismerni véljük magunkat, képesek vagyunk a színház adta biztonságos keretek között a saját nyomorúságunkon nevetni. Hiszen most éppen nem velünk, hanem a színpadon állókkal történnek a szörnyűségek. Felszabadító érzés.