Az akarat útvesztője – Németország esete az európai főhatalommal

Bauer Bence írása a Mandiner hetilapban; a szerző a Mathias Corvinus Collegium Magyar–Német Intézet az Európai Együttműködésért igazgatója

2011-ben Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter azt találta mondani, hogy „manapság kevésbé tartok a német hatalomtól, mint a német tétlenségtől”. E mondat jól tükrözi a sok európai országban tapasztalható egyértelmű elvárást, hogy Németország ne tétlenkedjen, ne hezitáljon, ne keressen kifogásokat, hanem a saját nemzeti érdekét megfogalmazva alakítson ki a többiekkel közös európai érdeket, s azt védelmezze, foganatosítsa, érvényesítse.

Kiváltképp igaz ez egy konfliktusos globális mezőben, ahol az Európai Unió küzd az önérvényesítéséért. Teszi ezt olyan nagyhatalmak árnyékában, nemritkán velük versenybe szállva, mint Oroszország, Kína, India vagy akár az Egyesült Államok. Mit jelent mindez a mai helyzetben?

Bűntudat és társadalmi mozgások

A második világháború után kialakult német bűntudat a mai napig befolyásolja a közgondolkodást és a cselekvési mintákat. A német társadalom megtanulta, hogy soha többé nem kerülhet sor olyan emberiség elleni bűnökre, mint amilyenek a náci birodalomban történtek. A kollektív bűntudat határozta meg a politika, a közélet és a társadalom jelentős mozgásait.

Bár Nyugat-Németország sikeres demokráciát épített 1945 után, lakói példaszerű gazdasági-civilizációs-kulturális fellendülés részesei lettek, és sikeresen letudták történelmük sötét éveit, a bűntudatukból eredő cselekvési minták a mai napig léteznek. Ez abban is megmutatkozik, hogy

E téren a németek alaposak, mint mindig: részrehajlást nem megengedve elszántan és határozottan megvédik az 1945 utáni demokratikus Németország vívmányait, egyesek szerint olyan vehemenciával, amilyen sok más országban szokatlan. Azaz betartják, betartatják és adott esetben kikényszerítik a társadalmi konszenzusként megélt tételeket, meggyőződéssel, küldetéstudattal és a történelmi igazság védelmezőjeként.

A belpolitikában ez abban mutatkozik meg, hogy bármilyen, a Kereszténydemokrata Uniótól és a Keresztényszociális Uniótól jobbra elhelyezkedő gondolat, csoportosulás, mozgalom, párt, média és miegyéb rögtön ilyen értelmezési sémába kerül – amelyből nehéz kijutni. Lényegében nincs megengedve a politikai és társadalmi fősodorba nem illő jobboldali megnyilvánulás, ellenreakciót vált ki, és véleménybuborék képződik. Továbbá az USA-ból Európába átszivárgó társadalompolitikai tendenciák, mint a cancel culture, a woke mozgalom, az identitáspolitika vagy akár a diskurzusszűkület részben felülírják, részben átfedik a német társadalomban jelen lévő reflexeket, különös mixtúrát kialakítva, mely máshol nem figyelhető meg.

mely gyakran kioktató, kirekesztő és arrogáns kioktatásba csaphat át.

E moralizálás aztán nemcsak a saját országban lévőket érinti, de másokat is. Ebből a szemszögből kiindulva nem is meglepő, hogy a német politika, média és közélet miért fogalmaz ilyen sarkalatosan hazánkkal kapcsolatosan. „Önök a baloldali identitáskép ellentétjei” – mondta 2021-ben Budapesten a neves konzervatív német történész, Andreas Rödder.

A külpolitikában a fent körülírt jelenség azt foglalja magába, hogy Németországból soha többé nem indulhat ki veszély, egyben az országnak óvatosan kell bánnia az adottságaival, azaz nem törhet nagyhatalmi státuszra. Az ország csakis a „jó” szolgálatában, illetve a világ és Európa ilyen irányba való elmozdításában lehet érdekelt – természetesen mindig csak közösen szövetségeseivel, egy együtt alkotott keretrendszerben.

Mit jelent ez Ukrajnára nézve?

Ha azt gondolnánk mindezek után, hogy az orosz–­ukrán háborúban a német pozíció a béke, a kiegyezés és a konfliktus mihamarabbi megoldása mellett száll síkra, akkor nagyot tévedünk. Sokkal inkább az figyelhető meg, hogy pont ellentétes következtetéseket von le a német politikai és főleg a médiaelit. Azaz nemhogy a pacifizmus és a háború ellenzése dominál, hanem azon elképzelés, hogy az ukránok kellően felfegyverezve visszaverhetik az orosz hadsereget.

Ebben nagy szerepet játszik az a morális, nem is cáfolható alaptétel, miszerint az ukránoknak van igazuk, őket támadták meg, ők csak védekeznek. Azaz a moralizálás teljes mértékben tud érvényesülni. Fontos ebben az értelmezési keretben az is, hogy Oroszország a rossz, a gonosz, a bűnös szerepében jelenik meg, s így a német nyilvánosságban gyakran hangzanak el olyan vádak, hogy a moszkvai rezsim diktatórikus, tömegpusztító, embertelen, könyörtelen, pokoli erő, a német történelem legsötétebb időszakára emlékeztet. Így a németek felismerik saját múltjukat, és bárki másnál jobban tudni vélik, hogy milyen veszélyt jelent az orosz támadás Európára. Az se elhanyagolható szempont, hogy kellően erényes fellépéssel a németek megmutathatják, immáron a „jó” mellett köteleződnek el. Ilyen adottságok mellett Németországban aligha kérdőjelezi meg bárki is, hogy az ukránok a szabadságot, a demokráciát, az emberi jogokat, a jogállamiságot, az európai identitást is védelmezik mindannyiunk nevében és helyében – ebben pedig segíteni kell őket minden bevethető eszközzel.

Ezt a szerepet egyértelműen az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság tölti be: két EU-n kívüli ország, s a német kormányzat követi a szövetségesek mozgásait. A berlini politikának döntenie kell: követi az USA politikáját, egyben a NATO szövetségi rendszerében való gondolkodást, a közös cselekvést és az ott megfogalmazott politikát, vagy más szereplési rádiuszt alakít ki, esetleg az európai szövetségeseivel. Ebbe az irányba mutatnak egyébként az európai stratégiai szuverenitásról alkotott francia elképzelések. Maga Emmanuel Macron francia elnök találta mondani decemberben, hogy előbb-utóbb béketárgyalásokat kellene kezdeni Oroszországgal – hazánk kormánya ezt már sokkal korábban és határozottabban követelte.

Bár ezzel az elképzeléssel Németországban is bizonyára jó páran egyetértenének, jelenleg a kimondhatatlan követelések kategóriájába tartozik. A német politikai és médiaelitből teljes mértékben hiányzik ez az elképzelés. Az újságcikkekből és a vezető politikusok kijelentéseiből azt lehet kiolvasni, mintha a teljes német társadalom hozzájuk hasonlóan gondolkodna erről a kérdésről, pedig sokan ellenzik a további fegyverkezést, ám ők csak az oldalvonalról tudnak bekiabálni.

Hogyan alakulna ki egy német vezetésű együttműködés? A leírtakból adódóan a jelen helyzetben minden ezzel kapcsolatos elképzelés magával hozná azt az alapvető kérdést, hogy akar-e egyáltalán Németország vezetni, hova vezessen, és e vezetés mire jó. Mindemellett azonnal minimum egy konfliktust eredményezne a washingtoni kormányzattal.

magukhoz ragadják a kezdeményezést, és viszik az agendájukat, ami nemcsak a harckocsik szállításával kapcsolatos vitában vált egyértelművé. Olaf Scholz kancellár és kormánya azonban visszariad attól, hogy e téren más politikát hirdessen meg. Ismeretes, hogy a két kormány világnézetileg nem áll távol egymástól, s beszédes a német külügyminisztert adó Zöldek szerepe. E párt nemcsak arról híres, hogy flexibilisen változtatja pozícióit, de arról is, hogy mindezt nagy meggyőződéssel és elánnal teszi. Történt ez a fegyverszállítások kérdésében és az USA-hoz fűződő viszony tekintetében is. Még tavaly botrányos körülmények között külügyi különmegbízottnak nevezték ki az akkor még német állampolgársággal sem rendelkező amerikai Greenpeace-vezetőt, Jennifer Morgant.

Csak csendben!

Persze a vezető szerep betöltéséhez fontos, hogy az ország szervezettsége, rendje, közállapota lehetővé tegye a mások által is elismert pozíció vindikálását. Németország viszont sok mindenben változékony időszakon megy át, többszörös, egymást beérő és átfedő krízisek jellemzik, ami kihat a lelki-gazdasági-közéleti állapotára.

ami számos szociális, lakhatási, oktatási, gazdasági, munkaerőpiaci és közbiztonsági problémát okoz, majd érkezett a koronavírus-járvány, melynek egyes korlátozó intézkedései jó pár helyen még érvényben vannak.

2023 elején is a közbeszéd tárgyát képezi a covid: az ország későn lábalt ki a pandémia okozta gazdasági válságból, lelassultak a döntéshozói folyamatok, ugyanis számos munkavállaló még mindig távmunkában dolgozik. Ezt tetőzi a háború számos következménye, mint az ellátásbiztonság romlása, a drágulás, az energiaválság.

de a Zöldek derékhadát adó nagyvárosi szellemi munkavállalók alig érezték meg a hatásukat. Emiatt is alakulnak ki egyre erősebb társadalmi feszültségek, ami az Alternatíva Németországért pártnak kedvez. Az energiakrízis ellenére a politikai döntéshozók nem akarják visszahozni az atomenergiát, sőt a szén fokozott felhasználását forszírozzák, fittyet hányva a klímasemlegességre.

Számos más területen viszont Németország elvesztette azt a vezető szerepét, amit sokan éveken át neki tulajdonítottak – ilyen a szervezettség, a pontosság, a megbízhatóság, a kiegyensúlyozottság, a racionalitás. Vége van már a bezzegimázsnak, annak, hogy mindenki felnéz a német gazdasági-mérnöki-technológiai megoldásokra. Az ország autóipara elaludt a versenyben, az energiaipar önmagával küzd, s olyan alapvető dolgok se működnek mindenhol kifogástalanul, mint az infrastruktúra vagy az ellátásbiztonság. A vonatok krónikus késése, a repülőtereken tapasztalható káosz, a rossz internet, a gyenge térerő, az utak elhanyagolt állapota minden német számára látható jelei ennek a leépülésnek. Mindezt tetézi a berlini választási botrány, ahol a komplett voksolást meg kell ismételni, mert számos illetéktelen szavazott, egyes választópolgárok rossz vagy fénymásolt szavazólapot kaptak, más helyen utólag kézzel változtatták meg az eredményt.

A hadsereg katasztrofális állapotáról sokat cikkeztek az utóbbi időben, s az utolsó három védelmi miniszter alatt a hadsereg morálja is amortizálódott. A minap lemondott tárcavezető elődjeihez hasonlóan nem értett a szakmához, s az ország a százmilliárdos beszerzések terén se haladt nagy erővel előre.

Olaf Scholz kimért és tapasztalt politikus, nemhiába volt Angela Merkel kancellár helyettese. Ebben a belső és nemzetközi felállásban nyilvánvalóan felismerte a német politika dilemmáját. Koalíciós partnerei, a Szabad Demokrata Párt és a Zöldek hangosan és erőteljesen követelik, hogy még több fegyvert szállítsanak, pedig az EU-ban már így is az első helyen vannak e téren. Erről szól a Leopard tankok körüli huzavona is. Ezzel a követeléssel Scholz koalíciós társai mindinkább az amerikai – és a lengyel meg balti – követelésekkel pendülnek egy húron.

Ha enged a nyomásnak a kancellár, erős vezetőnek tűnhet, aki viszi a zászlót, de igazából követi a nyugati fősodort. Ha ellenzi, bár karakteres európai vezetőt alakíthat, kockáztatja kormánya létét, és nemzetközi bonyodalmakat okoz. Németország tehát feltűnés nélkül, csendesen szállítja a harci eszközöket, nagymértékben támogatja Ukrajnát, megkímélve a szövetségeseket – és a koalíciós társakat – a frusztrációtól, de nem eleget téve a német vezetéssel kapcsolatos elvárásoknak.

s egy esetleges konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal pillanatok alatt eltávolítható lenne.

Az Egyesült Államok szerepe

Az ukrajnai háború rámutatott egy potenciális geopolitikai konfliktusforrásra. Korábban nem volt egyértelmű szélesebb körökben, s a háború tükrében más megvilágításba kerülhet az Egyesült Államok európai szerepe. Már régebben voltak ügyek, melyek feszültséghez vezettek az USA és kontinensünk számos országa között, gondolhatunk a néhány éve nyilvánosságra kerülő lehallgatási botrányokra, illetve a WikiLeaksben szereplő amerikai megnyilvánulásokra. A korábbi amerikai külügyi államtitkár nem volt rest egyenesen kimondani, mit is gondolnak a vezetésben az Európai Unió számos törekvéséről, de ennek a mondatnak az idézése nem bírná a nyomdafestéket.

sőt csekély emelkedést tudott elérni. Továbbá nem volt jelentős energiaár-emelkedés, s az infláció is jelentősen elmaradt számos európai országétól. Az energetikai területen az Egyesült Államok növelte termelését, és a magas világpiaci árak miatt a Németországba irányuló exportjával nagymértékben megugrott a bevétele. A németek jelentős mértékben új adósságokkal tudták csak finanszírozni ezeket a költéseket.

Hadiipari tekintetben is jól jártak az amerikaiak: immáron háromtucatnyi ötödik generációs F-35-ös vadászrepülőgépet értékesítettek Németországnak, emellett további harci és szállítóhelikopterekkel kapcsolatos megrendelés leszállítása is folyamatban van. Az amerikai ipar és export egyaránt szárnyal. Németország egyébként minden hadi felszerelés Ukrajnába küldéséről alaposan egyeztetett az USA-val.

Politikai téren

Ukrajna felfegyverzésében és a nemzetközi koalíció irányításában. A németországi közéletet, közbeszédet, a politikai döntéshozók nyilatkozatait elnézve nem tűnik reálisnak, hogy az európaiak saját megközelítést választanának, egy német vezetésre irányuló kezdeményezés pedig egyenesen kizártnak tűnik.

Kilátások

A német vezető szerepnek tehát jelenleg nincs nagy realitása. Túl sok a belső feszültség, bénító a gyengeség, nagy a társadalmi frusztráció. A számos külső elvárás és nyomás nem tudja átlendíteni a németeket a holtponton, inkább csak további belső viszályhoz vezet. Amíg az ország nem képes otthon rendezni viszonyait, illetve amíg tart a háború, nehéz megfogalmazni egy reális német érdeket és abból levezetve magabiztosan fellépni a nemzetközi porondon. Ebben tehát marad a felemás politika, amelyet olyan régóta ismerünk.

Ha viszont Németország Franciaországgal közösen felkerekedne, s a világ nagy meglepetésére kikényszerítené a béketárgyalásokat, azzal nagyot nőne a tekintélye és a befolyása, de egyben a konfliktusa az amerikai adminisztrációval.

a moralizáló megközelítés Ukrajna egyre súlyosabb pusztulásához vezet. Ha a béketárgyalások a 2014-eshez hasonló eredménnyel zárulnának, természetesen az sem jelentene megoldást.

De Ukrajna további pusztulását el lehetne kerülni, ahogy az 2014-ben is sikerült, nyolcévnyi lélegzetvételhez juttatva Kijevet. Egyben győzne egy európai narratíva, s Olaf Scholz méltón ünnepelhetné magát nemcsak Angela Merkel legjobb tanítványaként, hanem az európai béke megteremtőjeként. Innen pedig egyenes út vezetne ahhoz, hogy Németország az egész világ szeme láttára Európa vezető hatalmaként tudja felhelyezni magát a térképre. De ez az elképzelés most utópiának tűnik.

Nyitóképen: Soha többé: látogatók a berlini holokauszt-emlékműben. Fotó: Shutterstock