Madách 200: Nógrádból a halhatatlanságba

A szépirodalom folyamatos háttérbe szorulása ellenére is makacsul ragaszkodom ahhoz a régi ideához, hogy a magyar irodalmi nemzet. Az előző két és fél évszázadban íróink és költőink szerepe meghatározó volt a nyelvújításban, a modern nemzetté válás folyamatában, az állami szuverenitásért folytatott küzdelemben, a tudományos-kulturális intézményrendszer létrejöttében, a polgári jogokat is kiszélesítő parlamentarizmus működésében. Majd a trianoni trauma feldolgozásában, az ’56-os forradalomban, a rendszerváltozás előkészítésében, az első szabadon választott parlament megalakulásában. Személyes közéleti szerepvállalásukon túl műveikkel, gondolataikkal formálták identitásunkat, erősítették hitünket és jellemünket, felráztak bennünket a tespedésből, rámutattak társadalmi problémákra és személyes tragédiákra, örömet adtak és szeretni tanítottak.

Milyen gazdag is az a nemzet, amely egyszerre két irodalmi óriás születésének kétszázadik évfordulóját ünnepelheti meg! Egy fantasztikus tehetségű lángoló zseniét, Petőfi Sándorét, valamint a világirodalom egyik legnagyobb drámai művét papírra vető Madách Imréét. Akit szinte elfelejtettünk, annyira Petőfire fókuszáltunk – érthetően és joggal –, pedig ha Madách mást nem írt volna, mint Az ember tragédiáját, akkor is a világ­irodalom legnagyobbjai között tartanánk számon. Így van ez még akkor is, ha a nevét és a magyar nyelv béklyójába zárt művét még az irodalmat szerető művelt nyugati közönség sem ismeri. Madách méltán lenne világhírű, nem úgy, mint az a sok, itthon világhírűnek kikiáltott celeb, akit csak nálunk tartanak számon a földgolyó legnagyobbjai között – ám Battonyától keletre, valamint Nemesmedvestől nyugatra senki nem hallott róluk.