Hogy minden a régiben maradjon

„régen egy rábaközi faluban hallottam siratóasszonyokat jól mosdatott halott körül énekeltek a jövőről Íme” (Horváth Elemér: napfogyatkozás)

A szobi révnél üldögélek. Régebben sokat jártunk erre biciklivel, a söröző kerthelyiségében olykor hosszú órákat töltöttünk el. Innen nagyon szépen látszik a folyókanyar. Talán innen a legszebben. Már amennyiben lehet ilyen kijelentéseket tenni. Valószínűleg nem. Mert mi az, hogy a legszebben látszik? Sok helyről látszik a legszebben, sok „legszebb” arculata van. De talán mégis innen látszik a leginkább egyben. A Dél-Börzsöny vonulatai félszigetként torlódnak fel, a Szent Mihály-hegy, a Remetekereszt-bérc.

Már nincs sörözés, nem is kívánom. Elmúltak azok az idők, amikor egy-egy ilyen üldögélés során olykor egy tucat korsóval is legurítottunk. Most hosszú kávé, szóda, bámészkodás. A szomszéd asztalnál egy nagyobb társaság diskurál. Egy részük angol anyanyelvű, egy részük magyar, akik angolul is valahogy magyarul beszélnek, a hangsúlyaik a magyar nyelvre jellemzőek, miközben angolul ejtik ki a szavakat. Az egyik magyar angolul épp arról beszél, hogy nemrég volt egy biciklitúrán Szlovákiában, „Banská Štiavnicában”. Ez a Banská Štiavnica megüti a fülemet. Selmecbányát hívják így szlovákul. Az angol anyanyelvűeknek nyilván nem tűnik fel, ők a város nevét se magyarul, se szlovákul nem ismerik. Honnan is ismernék.

Elmélázom azon, hogy vajon kiejtettem-e valaha egy valaha Magyarországhoz tartozó település nevét ilyen formában.

Megpróbálok eltávolodni attól, hogy azonnal valamiféle érzelmi kérdésként kezeljem ezt az egészet. Ami nem könnyű, mert óhatatlanul megelőz mindent ez az „érzelmi színezet”. Vajon ha Selmec­bányát már nem Selmecbányának nevezzük, nem a feledés asszisztensei vagyunk-e? Nem az van-e, hogy egy ilyen aktussal a múltat taszítjuk egyre mélyebbre, hogy aztán örökre elsüllyedjen minden abban a bizonyos mélységesen mély kútban?

A névnek – minden névnek – mágikus természete van. Egy név beláthatatlanul többet jelent a puszta szónál. Ha azt mondom, Selmecbánya, az sok mindent jelent. Bele sem kezdenék abba, hogy mi mindent. Ha azt mondom, Banská Štiavnica, az is jelent valamit, de leginkább olyasmiket jelent a számomra, amik nem visznek közelebb semmihez, inkább eltávolítanak valamitől.

Ennek semmi köze bármiféle politikai meggyőződéshez: egyszerűen a nyelvről, az anyanyelv természetéről van szó.

A szó szoros értelmében szavunk sem lesz rá. Ha pedig nincsenek szavaink, nem lesznek gondolataink és érzéseink sem, legfeljebb homályos érzeteink és ösztöneink maradnak. Olyasmi történik ilyenkor, mint ami éppen ezekben a napokban történik a Sajó nevű folyóval, amely egy jókora szakaszán élettelenné vált egy régóta tartó szennyezés miatt.

Nem tudok nem arra gondolni, hogy minden, ami a világban történik, először bennünk történik meg. A lélekben és a szellemben indul útjára minden, hogy aztán odakint, a világban testet öltsön. A mérgek idebent, az ember titkos belső vegykonyhájában bugyognak, és csak azután szivárognak szét minden lehetséges irányba.

Itt, a Duna partján ülve nem tudok nem a Sajóra gondolni. Egy folyó látványa amúgy is az időn kívülre taszítja a szemlélőjét. Azt írom, taszítja, de ez valójában valami végtelenül finom elmozdulást vagy átbillenést takar. A hömpölygő víz tempója a világegyetem emberi ésszel nem elgondolható mozgását idézi meg.

A közelmúltban elhunyt kiváló költőnek, Bertók Lászlónak van egy verssora, amely önmagában talán nem tűnhet sokatmondónak, számomra mégis fontos és megvilágító erejű. Ennyi csak: „A túlvilágon a Duna”. Létezik-e odaát is a Duna, látom-e majd? Vagy itt kell majd hagynom minden mással együtt? A folyókat – az örökösen egy irányba sodródó idő jelképeiként – már-már közhelyesen hozzuk összefüggésbe az idő múlásával.

Böhöm nagy utasszállító hajó közeledik Esztergom felől. Német zászló alatt hajózik, a farára mégis az van írva, hogy máltai illetőségű. A fene se érti ezt, vagyis inkább az van, hogy nem is akarom érteni, hogyan kerül a Dunára egy máltai hajó. Talán inkább a Földközi-tengeren kellene ringatóznia.

De nem is ez a fontos, nem a közeledő jármű, hanem az a néhány ember, aki – miután észrevette – azonnal jet skire pattan, és a hajó által keltett hullámokon ugrál féktelen jókedvében. Ezeknek a szerkezeteknek iszonyatos hangjuk van, mintha a környék összes fűnyíróját és benzines láncfűrészét hallanám egyszerre. Mindig is végtelenül idegesítettek, és akkor még finoman fogalmaztam. Látom a hírt, mely szerint megrendezték a nagy hajós felvonulást Szob és Verőce között. Ami azt jelenti, hogy egy rakás motorcsónak pöfög fel és alá, ami valami általam érthetetlen okból sokaknak igazi látványosságot jelent. Legalábbis a hír alatti hozzászólásokból az derült ki, a legtöbben alig várják már, hogy megpillanthassák a lenyűgöző armadát. Egyetlen olyan hozzászólást látok, amelyben valaki azt emlegeti, hogy talán mégsem kellene erőltetni ezt az egészet, mert zajjal és bűzzel jár, ami embert és állatot egyaránt zavar. Nem is túlságosan népszerű ez az észrevétel.

A hullámokon pattogó jet skik annak a szemléletnek a szimbólumai,

Önmagunk kizárólagos észrevételét és kiszolgálását pedig a leginkább önzésnek lehetne nevezni. A szemmel láthatóan alig néhány unatkozó nyugdíjast szállító német hajó úgyszintén az önzés baljós áramlatain úszik, elvégre unatkozni, trécselni és jókat ebédelni igazán lehetne máshol is, nem kell ahhoz egy hajó, amely annyira hiányzik a folyónak, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Sokszor maradtam már egyedül ezekkel a gondolataimmal: megszoktam, hogy leginkább morgolódásnak, egy már most vénemberi tulajdonságokkal bíró, mizantróp lény zsörtölődésének veszik az ilyesmit.

Ahogy körülnézek, azt kell látnom, hogy úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Kit érdekel?! Bajról legfeljebb a vészmadarak kárognak, a kákán is csomót keresők, a túlérzékeny mimózák, az önsorsrontók, a mélabús lúzerek. Persze, szép ez a kora nyári nap itt a folyónál a frissen bezöldült hegyekkel, a víz fölött cikázó fecskékkel – amelyekből évről évre egyre kevesebb van –, a lassan vonuló bárányfelhőkkel. Csak az egész mögött, a grandiózus kép mögött van valami mélyen nyugtalanító elem, egy homályos, mégis világosan érzékelhető fenyegetés.

Egész életemben éreztem ezt a sötét árnyalatot a világ színpada mögött. A backstage-ben ólálkodott mindvégig, hogy stílszerű legyek. Mélyen megértem, hogy a legtöbben – puszta önvédelemből – úgy tesznek, mintha nem lenne tudomásuk róla. Tényleg jobb, ha az ilyesmit távol tartja az ember a tudatától. Mindenkinek könnyebb így. A könnyed és gondtalan élet látszatának erősítése soha nem volt annyira kidomborítva, mint az utóbbi évtizedben, amiért elsősorban a cinikus módon közösséginek nevezett média féktelen térhódítása a felelős. De ebbe nem is megyek bele inkább, mert már előre unom, amit írnék róla. Sokan mondtak és írtak erről sok mindent, gazdag a téma irodalma.

És ha már a 2030 címet viseli ez a rovat, beszéljünk a jövőről is. Nem mintha eddig nem a jövőről beszéltem volna. Eddig is arról volt szó, csak talán kacifántosabb módon.

A jövő nem más, mint amit már ebben a pillanatban is tapasztalunk. A jövő talán nem más, mint a pillanatnyi állapotok alaposabb szemrevételezése. A jelen kibontása, a jelen fölötti meditáció. És ezzel együtt a múlt fölötti meditáció.

Nagyon sok mindennek kell megváltoznia, hogy minden a régiben maradjon – mondja Giuseppe Tomasi di Lampedusa A párduc című csodálatos regényében. Ami valami olyasmit jelent az én olvasatomban, hogy egy adott állapot megőrzése és fenntartása a lehető legnagyobb erőfeszítéseket kívánja. Ha elenyészik a figyelem, a koncentráció, a rendszer azonnal az entrópia felé fordul. Azaz lassan – de egyre intenzívebb módon – eluralkodik a káosz.

Kamaszkoromban, amikor eddigi életemben a legtöbb időt fordítottam zenehallgatásra, egyik kedvenc együttesem a brit Radiohead volt. Ez a szerelem sokáig megmaradt, bár manapság már alig hallgatok olyasmit, amit némiképp elnagyoltan könnyűzenének szokás nevezni. A zenekar korszakalkotó lemeze, az OK Computer nemrég lett huszonöt éves. Beleszédülök, ha eszembe jut, hogy annak idején egy másolt kazettán szereztem meg, közvetlenül a megjelenése után. Negyed­század telt el azóta. Ez a lemez alapvetően a technikai civilizáció rémisztő aspektusairól szól, az elidegenedésről, a magányról, a jövőtől való félelemről. S teszi mindezt olyan hangszereléssel, olyan hangképekkel és – nem mellesleg – olyan dallamvezetésekkel, hogy jogosan szerepel mindenféle öröklisták élén. Alig múltam húszéves, amikor ez a lemez megjelent. Valamit nagyon eltalált bennem az atmoszférája, együtt rezonált a saját félelmeimmel és szorongásaimmal. Az énekes, a különös ábrázatú és nyávogó hangú Thom Yorke a világba kántálta itt a jövendőt, mint annak idején az udvari bolondok a királyi udvarokban, akik szinte bármit megengedhettek maguknak, nyugodtan kigúnyolhatták az uralkodót, tükröt tartva gyarlóságai elé.

Ha a jövőre gondolok, a múltra is gondolok, és mindez különösen igaz, ha az OK Computer felől gondolok erre. Ez a lemez annak idején a jövőt énekelte meg, azt a jövőt, amely mára egyszerre jelen és múlt. A Fitter Happier című dala – már amennyiben dalnak nevezhetünk egy alig kétperces zajkollázst – egy robot hangján ad instrukciókat arra nézvést, hogy mit kell tennünk, amennyiben fittebbek és boldogabbak szeretnénk lenni. Ne felejtsük el, hogy mindez még az internet globálissá válása előtti, napjainkban szinte értelmezhetetlen múltban történt. Mai füllel hallgatva a robotot úgy érezhetjük, hogy nem mond semmi különöset – csak olyasmit, amit amúgy is naponta hallunk vagy látunk. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy huszonöt év alatt beteljesedtek a rémálmaink.

Nyitókép: Győrffy Ákos költő, zenész, esszéista. Fotó: Földházi Árpád