Hagyni, elviselni, feláldozni

„Kérsz egy fröccsöt? Vagy hozzak neked pezsgőt?” – kérdezi tőlem egy vadidegen férfi az Újpesti rakparti Teatro di Fragolában, amikor este hét előtt két perccel kissé csapzottan próbálom magam átverekedni a tömegen. A félreértés hamar tisztázódik, én nem tudok róla, hogy a fenti éttermi részben éppen egy népes gimnáziumi évfolyam-találkozó zajlik, neki meg arról nincs fogalma, hogy az alagsorban éppen színházi előadás készül. Bele is telik kis időbe, amíg a pincében leülve egyik hangulatból átringatom magam a másikba, még úgy is, hogy a Trojka Színházi Társulás vezetője, a rendező Soós Attila frappáns bevezetője éppen ezt a furcsa disszonanciát igyekszik oldani. Ez annál inkább is ráfér a hely kapacitása miatt nem túl nagyszámú közönségre, mert sejthető, hogy az előttünk álló két óra nem lesz éppen kéjutazás: aki látta Lars von Trier Dogville című formabontó moziját, és az itt ülők többsége valószínűleg igen, biztos lehet benne, hogy a színpadi adaptáción sem fogja halálra röhögni magát.

A szokatlan helyszín – ablaktalan, kopár, végtelen folyosószerű tér piszkosfehér falakkal, a minimálisabbnál is minimálisabb díszletelemekkel – is ezt az érzést erősíti. Csillogó estélyi ruhában, űzött vadként ide robban be a főszereplő Grace; Eke Angéla erős antréja minden külsőséget elfelejtetve rögtön beszippant, és a vele érkező feszültség – a végkifejlet ismeretében is – kitart egészen az utolsó jelenetig. Az elszigetelt hegyi faluba betoppanó rejtélyes és gyönyörű nő felbolygatja a „jó, becsületes, városukat szerető emberek” monoton hétköznapjait, ám nagy nehezen meghozzák a döntést: próbajelleggel befogadják maguk közé az idegent. A nagylelkűségnek azonban nagy az ára is, Grace-nek egyre több mindent kell adnia a menedékért cserébe, gyorsuló ütemben válik a közösség játékszerévé, testi-lelki rabszolgájává. És ahogyan a színlelt jóság álarcai sorra lehullanak körülötte, úgy nő bennünk is düh, vagy még inkább a szomorúsággal vegyes csalódottság: valóban ilyen az ember? Nincs szíve, csak érdekei? Hol az önzetlenség, az elvárások nélküli, a külvilág vélt vagy valós előítéletei­től nem gúzsba kötött barátság, szeretet, sőt szerelem? És hogy az előadás egy másik, nem kevésbé fontos és nem csupán Grace-t, hanem az összes női szereplőt valamilyen formában érintő rétegét is megkapargassuk: tényleg, ez a nők örökkön örökké való sorsa, meghúzódni, nem feltűnni, nem okot adni, hagyni, elviselni, feláldozni, mert akkor baj sem lesz, és ugye mindennél jobb a békesség?