Voltak idők, amikor a vízre épített város és a Magyar Királyság tényező volt Európában

Írta: Jásdi István üzletember, csopaki borász

Ötvenévenként egyszer nem spórolunk. Így hetvenen túl – úgy számítjuk – amúgy is kitartanak a ruháink, bútoraink, eszközeink. ú

– hálókocsival.

Párás hajnalban átvonatozni az ébredező északolasz hegyi falvakon, és reggel megérkezni a Canal Grande partjára… Aztán kiderült, hogy hálókocsi se Budapestről, se Bécsből nem közlekedik már Velencébe. Hatszemélyes couchette-tel pedig kevésbé romantikus a tizennégy-tizenöt órás út. Marad akkor a hatórányi autózás Szlovénia felé, autópályán a szántódi komptól a Piazzale Roma emeletes parkolóházáig. Azt is erősen elhatározzuk, hogy minden vacsora után leülünk a Szent Márk téri Florian teraszán, és prosecco mellett szalonzenét hallgatunk, mint kétszáz éve minden idelátogató Lord Byrontól George Sandig és Alfred de Musset-ig. Legalábbis így írja Szigethy Gábor Utazás Velencében című útikönyvklasszikusában.

Szikrázó napsütésben érkezünk. Amikor a szállodából kilépünk a szűk utca forgatagába,

Talán a szokottnál is csillogóbb a vénasszonyok nyarának fényeiben. Tömeg hullámzik az Acca­demiához vezető utcákon, a csatornák felett ívelő hidakon. Hangos amerikaiak, kíváncsi távol-keletiek töltik meg a kávézók és éttermek teraszait, sorok várakoznak a gondolákra. Európaiból kevesebb van – valószínűleg a fűtésre spórolnak.

Persze csak a turisták kedvenc útvonalairól kell letérni, hogy ötven méterrel arrébb csöndre és békére találjunk. A Calle larga de l’Ascensionon megtaláljuk Garibaldi alezredesének, Winkler Lajosnak a Kossuth-szakállas portréjával ékes emléktábláját. A Rialto mögötti Szent Szilveszter-templom falán a Dalmát Történelmi Társaság állított 2013-ban táblát, amelyik arra emlékeztet, hogy a Magyar Királyság 1409-ben itt írta alá a Záráról és Dalmáciáról Velence javára lemondó szerződést.

Másnap gondolába szállunk a Hotel Bauer előtti állomáson. Gondolierénk bravúrosan manőverez a keskeny csatornán mindkét irányban sűrű forgalomban. Mesél Velence Attila támadása utáni alapításáról, a város 425 hídjáról és szigetei­ről. Muranói lakosként mindent tud a város történelméről és titkairól.

Aztán én mesélek neki Szent István királyunk unokaöccséről, a dózsefi Orseolo Péterről, második királyunkról. Imponál neki a számára új 11. századi történet – a velencei magyar királyé. Ezek az ismeretek közös múltunkról nem sok embert érdekelhetnek ma a városban. Rajtunk kívül valószínűleg senkit.

A város ma idegenforgalmi nagyüzemként működik, tökéletesen. Talán jobban, mint amikor régebben erre jártunk. Valószínűleg csak mi vesszük észre, hogy az amerikaiak étkezés közben sem veszik le a baseballsapkát, kólát isznak a tenger gyümölcseihez, és hangosak. Az indiai főpincér talán látja, hogy furcsálljuk, egy észrevétlen gesztussal jelzi, hogy hát igen… A dollár viszont rettentően erős.

Az évfordulónk estéjére jegyet váltunk a San Vidal-­templomban tartandó Vivaldi–Rossini–Respighi-koncertre. Élvezzük az előadást, és az sem zavar, hogy a baseball­sapkásokat hiába inti le a koncertmester, még a harmadik, negyedik műnél is beletapsolnak a tételek közötti szünetbe.

Az utolsó napon kihasználjuk a vaporettóbérletet, el­hajózunk Lido szigetére, és a párás délelőttön átsütő napfényben átsétálunk a túlparti, Adriára nyitott homokstrandra. A visszainduló vaporettó nyitott orr-részében elhelyezkedve a San Marco felé hajózva megcsodáljuk az aznapra szervezett vitorlásfelvonulást. A világ legszebb és legnagyobb vitorlás versenyhajói vonulnak fel San Giorgio Maggiore szigete és a San Marco között.

Próbáljuk örökre elraktározni az élményeket.

A hazaút rövid és eseménytelen. A tihanyi komppal átkelve az őszi fényben fürdő tavon jó hazaérkezni – Csopakra, a szőlődombok közé.

Nyitókép: Shutterstock