Forrong a francia politika, Macron lendületet vesztett

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban

Izgalmas időszakon megy keresztül a francia politika. Miután az Emmanuel Macront támogató pártok a júniusi nemzetgyűlési választáson csupán relatív többséget szereztek, az ukrajnai háború okozta gazdasági és energiaválság valósága pedig egyre élesebben bontakozik ki, finoman szólva lendületét látszik veszteni a kormányzás.

Macron október végén a France 2-nek adott interjújában igyekezett kijelölni elnöksége új irányait: beszélt a nyugdíjreformról, amelyet jövő nyárig szeretne nyélbe ütni, az elszabaduló energiaárakról és a kormányzat által hozott rezsivédelmi intézkedésekről; de néhány héttel azután, hogy egy illegálisan Franciaországban tartózkodó algériai nő brutális módon meggyilkolt egy tizenkét éves lányt, Lolát,

Elkerülhetetlen a feloszlatás?

A beszélgetés során Macron a pártpolitikai helyzetet is értékelte, élesen elítélve a Nemzetgyűlésben uralkodó cinizmust és káoszt, illetve azt, hogy a NUPES néven futó, a Jean-Luc Mélenchon-féle Engedetlen Franciaország (La France insoumise, LFI) uralta baloldali összefogás és a jobboldali Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National, RN) szövetkezett a kormányzati munka ellehetetlenítésére, ezzel párhuzamosan pedig kifejezte együttműködési szándékát a mérsékelt jobbos Köztársaságiakkal és a centrista képviselőkkel.

A kormányzat bizonytalan helyzetét azonban jól jelzi, hogy

– köztársasági elnökként joga van meglépni ezt.

Szeptember óta a francia politika felső szintjein egyre többet susmorognak arról, hogy Macron egyre inkább François Hollande politikai leépülésének jeleit mutatja, s hogy a törvényhozás alsóházának feloszlatása elkerülhetetlen, már csak az a kérdés, hogy mikor kerül rá sor. Maga az elnök egy, a kormánytöbbség vezetőivel a nyugdíjreformról folytatott beszélgetésen jelentette ki, a kormánnyal szembeni sikeres bizalmatlansági indítvány esetén ehhez az eszközhöz folyamodna, hogy véget vessen a „felfordulásnak”. Sajtó­beszámolók szerint Macron a chienlit (ágyba szarás) szóval jellemezte a helyzetet, éppen úgy, mint De Gaulle tábornok 1968-ban az elszabaduló diáklázongást.

Ha van pozitív precedens, ami az elnök szeme előtt lebeghet, az éppen ’68: miután De Gaulle feloszlatta a Nemzetgyűlést, a politikai-társadalmi válságtól megriadt franciák a választásokon kényelmes többséget szavaztak a kormányzó pártnak.

Volt azonban példa arra is, hogy a feloszlatás rosszul sült el: 1997-ben Jacques Chiracnak nemhogy nem sikerült új lendületet adnia a kormányzásának, de baloldali nemzetgyűlési többséget és Lionel Jospin miniszterelnököt kapta a nyakába.

November 6-án a Le Journal du Dimanche arról számolt be, hogy az elnök stábjában és pártjában már kész a protokoll a feloszlatásra és a kampányra, s az utóbbihoz szükséges forrásokat is előteremtették. Élisabeth Borne miniszterelnök is megpendítette a lehetőséget – közben viszont mind a kormányszóvivő, mind a fő kormánypárt szóvivője arról nyilatkozott, hogy a feloszlatást el kell kerülni, s a Politicónak több belső forrás is azt jelezte, hogy nem látják tényleges jelét nagy kampánykészültségnek.

A kérdés az, kinek kedvezne az új választás kiírása. Egy felmérés szerint leginkább a Nemzeti Tömörülésnek, a kormányerők aligha tudnák növelni a mandátumaik számát, az erőviszonyok nem változnának érdemlegesen. A feloszlatással való fenyegetőzés viszont alkalmas lehet arra, hogy együttműködésre kényszerítsék a Köztársaságiakat, akiknek a frakciója egy esetleges új választással tovább morzsolódhat.

A hírhedt 49-3

A macroni kormányzat korlátozott cselekvőképességének legfőbb bizonyítékát azonban nem a feloszlatásról szóló pletykák, hanem az alkotmány 49. cikke 3. paragrafusának (49-3) immár sorozatos életbe léptetése jelenti.

Nem nehéz a kormányzást megbénító, végeérhetetlen parlamenti vitáktól mélységesen irtózó De Gaulle tábornok keze nyomát észrevenni e paragrafusban, amelynek értelmében

Ha viszont a következő huszonnégy órában az ellenzék a képviselők minimum tizedének aláírásával bizalmatlansági indítványt nyújt be, s ezt megszavazza a Nemzetgyűlés, a törvényjavaslat megy a kukába, a kormány pedig megbukik.

Az immár „49-3 asszonynak” becézett Élisabeth Borne kabinetje az ősszel két hét alatt négyszer élt az eszközzel, hogy átküzdje a 2023-as költségvetés egyes részeit – tudva jól, hogy a menetrendszerűen érkező bizalmatlansági indítványok az ellenzék megosztottsága miatt kudarcra vannak ítélve.

A NUPES és az RN természetesen a demokrácia lábbal tiprására panaszkodott, amiért Borne megkerülte a törvényhozást. A balos és a jobbos párt a 49-3 első alkalmazása után külön-külön bizalmatlansági indítványt nyújtott be. Az előre tudható volt, hogy a baloldali képviselők nem fogják megszavazni a Le Pen-féle „szélsőjobboldali” párt indítványát, az RN-ben viszont úgy döntöttek, ők beállnak a NUPES-féle indítvány mögé.

A Le Figaro arról írt, hogy ez több szempontból is ügyes politikai húzásnak bizonyult: Le Penék tanújelét adták pragmatizmusuknak, az ideológiai lövészárkokon átívelő együttműködési készségüknek, ha a kormányzattal szembeni fellépésről van szó. Ezzel egy­idejűleg – mint Philippe Olivier, Le Pen tanácsadója kijelentette – leleplezték a NUPES „szektásságát”, s ugyancsak lerántották a maszkot a kormányzat által sakkban tartott köztársaságiakról, akiknek a támogatása elengedhetetlen feltétele a kormány megbuktatásának.

Új pártelnök az RN élén

A Nemzeti Tömörülés háza táján is izgalmas fejlemények történtek. Marine Le Pen novemberben leköszönt a pártelnöki posztról, hogy a szervezet sok nyűggel járó operatív irányítását másnak átadva távlati céljaira koncentrálhasson.

Le Pen arra törekszik, hogy a pártpolitikai csatározások fölé emelkedve, a megfontolt, konstruktív ellenzékiség megtestesítőjeként

és elnyerje a Le Pen névtől ódzkodó választók bizalmát. Bár májusi kudarca után azt nyilatkozta, hogy csupán „rendkívüli körülmények” között vállalná a 2027-es megméretést, ma már nyíltan beszél arról, hogy öt év múlva ismét célba veszi az Élysée-palotát, a miniszterelnöki megbízatást pedig, ha esetleg úgy alakulnának a dolgok, nem vállalná.

Pártelnökség ide vagy oda, Marine Le Pen vezető szerepe az RN élén megkérdőjelezhetetlen. Nem számít, hogy idén már a harmadik elnökválasztását veszítette el, mikor a Nemzeti Tömörülés bekerült a fősodorba, s korábban elképzelhetetlen politikai térfoglalást hajtott végre: elég csak annyit felidézni, hogy a Nemzetgyűlésben a legutóbbi választás nyomán nyolcról nyolcvankilencre nőtt az RN-képviselők száma. Vegyük ehhez hozzá, hogy Marine Le Pennek a leszakadó országrészekben valóságos kultusza van, az utcán lépten-nyomon megállítják az emberek, hogy szelfizzenek vele – ezzel egyetlen másik ellenzéki vezető sem dicsekedhet. Ennek fényében nem meglepő, hogy a pártelnökségért elinduló két politikus a Le Pennek és ideológiai irányvonalának tett hűségesküvel kezdte meg a kampányát.

Nagy izgalmakat nem tartogatott a verseny: sejthető volt, hogy a győztes Jordan Bardella, Marine Le Pen alig huszonhét éves famulusa, kvázi fia lesz, akit 2017-ben az RN szóvivőjévé, két évvel később pedig a párt EP-listavezetőjévé és alelnökévé emelt, s aki tévéműsorok gyakori vendégeként, ügyes vitatkozóként a Nemzeti Tömörülés második számú arca. A politikai osztály egyöntetű véleménye szerint kimagaslóan tehetséges Bardellát tudatosan az utódjává nevelte ki Le Pen – s ha csodálkoznánk, hogy ebben az erősen dinasztikus pártban miként viheti majd a prímet egy, a Le Pen családon kívüli személy, véssük eszünkbe, hogy Bardella Le Pen egyik unokahúgával van párkapcsolatban. Hogy ne hiányozzon még némi szappanoperás elem a történetből: a pártelnökségért Bardella mellett Louis Aliot, Perpignan polgármestere jelentkezett be, aki 2009 és 2019 között élettársa volt a távozó pártelnöknek.

Különösebb világnézeti konfliktusok nem bontakoztak ki a pártelnöki kampány során. Egy ügyben, méghozzá a „nagy felcserélés” Renaud Camus által megalkotott fogalma kapcsán volt csak vita: Aliot nem tartja megengedhetőnek, hogy a párt felvállalja a lakosságcsere tematikáját, mivel az elidegeníti a szélesebb tömegeket.

Aliot-t a párt azon része támogatta, amely a még az „ördögtelenítés” első fázisában, Florian Philippot, az azóta távozott főtanácsadó ténykedése idején követett szociális-gazdasági populizmusra esküszik. Hangadóiknak Hénin-Beaumont polgármestere, Steeve Briois, illetve Bruno Bilde nemzetgyűlési képviselő tekinthetők – a két homoszexuális politikus egyébként egy párt alkot, s Marine Le Pen közeli bizalmasai közé tartoznak. Bardella (habár ideológiailag nem teljesen kiismerhető) identitás- és kulturális kérdésekben konzervatív, gazdasági szempontból viszont liberálisabb vonalat visz. Ezáltal könnyebben nyithat az ultrajobboldali Éric Zemmour Visszahódítás (Reconquête) nevű, a közelmúltban 5 százalék fölé erősödő mozgalma felé.

A párton belüli két irányzat között békéről távolról sem beszélhetünk: Briois-t és Bilde-et Bardella kirakta a párt vezetőségéből, mire ők az RN „újraradikalizálódásának” veszélyére hívták fel a figyelmet. Louis Aliot-t viszont a párt alelnökévé választották.

Nyitóképen: Magasabb bérekért tüntető franciák október 18-án Párizsban. Fotó: AFP / ANADOLU AGENCY / Esra Taskin