A sorstalanságtól a szabadságig

Ugron Zsolna, a Kertész Imre Intézet művészeti igazgatójának írása a Mandiner hetilapban

„Auschwitzról írok; márpedig nem azért vittek Auschwitzba, hogy Nobel-díjat kapjak, hanem azért, hogy megöljenek; mindaz, ami velem ezen túl történt, anekdota. Az, hogy nem kaptam Nobel-díjat, ugyanolyan képtelenség, mint ha Nobel-díjat kaptam volna” – írta naplójában Kertész Imre 2001 októberében, amikor még nem tudta, hogy egy évvel később az egyik képtelenséget a másik követi majd, ahogy azt sem, hogy utána minduntalan megemlékezünk ennek okán róla. Amire, lássuk be, nekünk van inkább szükségünk. Mert

Úgy, hogy ne lehessen elfordítani a tekintetet, hogy szembe kelljen nézni velük.

Giorgio Pressburger magyar zsidó származású olasz író nekrológjában így búcsúztatta Kertészt: „A világnak most le kell mondania egy emberről, aki az emberiség, nemzete, évszázada büszkesége volt. [...] Akinek sorsa az volt, hogy sorstalan legyen.”

Valóban, a még szinte gyerek Kertész Imrét erre kárhoztatta volna a történelem, de ő kamaszként túlélte a náci haláltábort, és belülre szökött a tolakodó totalitárius rend elől.

A 2002-ben neki ítélt irodalmi Nobel-díjat teljes munkásságáért kapta. Az indoklás szerint „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”. Kertész, mint későbbi, Mentés másként címmel megjelent feljegyzéskötetéből kiderült, az indoklást lényegtelennek tartotta: „Valahogyan interpretálni a Nobel-díjat. Azt hiszem, a Svéd Akadémia döntése nagy bátorságról tanúskodik. Azért kaptad, mert… az indoklás lényegtelen. Egy művelt, kifogástalan képességű, magányos, hazátlan és védtelen író kapta, aki semmiféle »hivatalos« támogatásban nem részesült, nincs lobbija, nem tud angolul, és igen sötéten látja a világot. De látja…”

Néhány nappal később, egy nyugodt délután az életművéből jól ismert távolságtartással fogalmazza meg, hogy „Auschwitz és a Nobel-díj között elég nehéz összefüggést teremteni. Végül is nem arra szerződtünk, hogy hat évtizeddel később irodalmi Nobel-díjat kapok. Abszurditás, ami egyedül iróniával hidalható át. Ez nem jelenti, hogy nem örülök – habár, azt hiszem, még nem fogtam fel, mi történt velem”.

Az ekkor már gyakran Németországban tartózkodó és öregedését rendkívül nehezen megélő író naplófeljegyzései szerint

Évtizedekkel korábban, 1955 és 1960 között írt szövegeiben született meg az 1960-tól 1973-ig írt első regénye, a Sorstalanság gondolati szövete. A kötet 1975-ben jelent meg, elbeszélésmódjának önvédelmi eszköze az elidegenítés, mely által természetes történésként szemlélhetők a borzalmak. Elbeszélője Köves Gyuri, akiről az író így vall egy kései interjúban: „Gyuri zavarba ejtően hiperkorrekt, hivatalos nyelven fejezi ki magát. Elidegenedésének jeleként ugyanannyira kívül áll az általa használt nyelven, mint azokon a cselekedeteken, amelyeket végrehajt. Ebből kifolyólag lett a regény első mondata a »Ma nem mentem iskolába«, és nem az »Apámat behívták munkaszolgálatra«.”

Írásaiban Kertész később is életének legmeghatározóbb, feldolgozhatatlan történéseit szemléli, szüntelenül visszatér a haláltáborok világába, minduntalan beleütközve a totalitárius diktatúrák abszurd kegyetlenségébe. Munkába menet tizennégy éves korában hurcolták el Auschwitzba, majd onnan tovább. A haláltáborok túlélése arra ítélte, hogy írjon, hogy „ne kelljen róla beszélnie”. Auschwitz Kertész gondolati rendszerében nem kivételes esemény, hanem természetes folyomány,

A Gályanapló című kötetében kiadói megkeresésre jórészt a Kádár-rendszer alatt született feljegyzéseit szerkesztette kötetté. Legfontosabb témája ezúttal is: determináció és szabadság. „A diktatúrák gyermekké teszik az embert, amennyiben nem engedik meg az egzisztenciális választást, és ezzel megfosztanak az önmagadért viselt felelősség gyönyörű terhétől” – olvasható a 2006-os K. dossziéban. A Sorstalanság keletkezéstörténetét is hozhatná példaként, arról így mesélt: „A baj az volt, hogy a Kádár-rezsimben rendkívül nehéz volt megszerezni a dokumentumokat. Főként a hatvanas években, amikor a Sorstalanságot írtam. Mintha csak szolidaritást vállaltak volna a náci múlttal, minden dokumentációt elrejtettek: könyvtárak mélyéről kellett előhalászni a többnyire hiányos anyagot, a korabeli könyvkiadás teljes fátyolt borított erre a múltra.”

A következő tíz évben megírta Felszámolás című regényét. Megjelent a K. dosszié, játékos dialógusa önmagával, amelyet egy Hafner Zoltán által készített életútinterjú ihletett. Megjelentek összegyűjtött esszéi A száműzött nyelv címmel, valamint levelezése neves svájci kritikusával, a Haldimann-levelek, az ezredforduló utáni naplófeljegyzései Mentés másként címmel, majd a Végső kocsma. Legutóbb A néző című feljegyzés- és a Világvég-történetek című elbeszélés- és esszégyűjteménye.

és megfogalmazza az ezek után még egyáltalán elképzelhetőt.

A Világvég-történetek 1995. februárra datált elő­szavában így ír: „Azt hiszem, jobb minőségű életre születtem, mint amit élnem adatott. De ez gőgös kijelentés, a gőg pedig mindig ostobaság, lényegében. Megélni az életet, azt, ami jutott, s úgy megélni, hogy a teljes jusson, ez az életfeladat, bárhol is éljünk.”

Kertész Imre, én úgy olvasom, írásaival vissza­követelte jussát: az életét. Talán tiltakozna, ha ezt olvasná, de aligha tudnám pontosabban megragadni írói lényegét. Bizonyította, hogy „az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség”.

Nobel-díjának huszadik évfordulójáról megemlékezünk, mert ez a dolgunk, hogy ne felejtsünk, de végtére ez is, az évfordulók menti emlékezés: képtelenség. Ami nem az, az az irodalom, hiszen „a művek – a valódiak – önálló életet élnek”.

Nyitókép: GettyImages / ullstein bild