Volt egyszer egy Közép-Európánk

Csender Levente írása a Mandiner nyári-őszi Útravaló különszámából

Unió előtti idők. Az egyetemen húsvéti szünet volt, és B.-vel – lévén lengyel szakos s épp ösztöndíjas Wrocławban – úgy döntöttünk, hogy stoppal utazgatunk egyet Közép-Európában.

Az első kisteherautó, ami megállt, elvitt a magyar–szlovák határig: ott a sofőr azt mondta, hogy fáradt, aludnia kell, és kitett minket. Ipolyságnál újra elkezdtünk integetni. Megállt egy lengyel rendszámú, rozzant, szürke Toyota, s egy kedvesen mosolygós hölgy intett, hogy szálljunk be.

A hölgyről kiderült, hogy Agneskának hívják, a szakadt ’86-os Toyotáról meg, hogy igazi egyéniség, amit a tulajdonosa Irakból szerzett be, Husszeinnek hívta, mert a japánok a közel-­keleti piacra gyártották, és Lengyelországban is mindössze hét volt belőle. Agneska fordítóként dolgozott, Szegeden élt, de Husszein fékjét csak Varsóban tudták megjavítani.

A szlovák–lengyel határig nem volt semmi gond, de ott bedöglött Husszein, mi kiugrottunk B.-vel és megtoltuk. Az autó pöfögve elindult, bevágódtunk és robogtunk tovább. Hamarosan elénk vágott egy zöld katonai terepjáró, egyenruhás, fegyveres katonák ugrottak ki belőle, igazoltattak, átkutatták a hátizsákunkat és megmotoztak. Akkor jöttünk rá, hogy

és nem vettük észre a határőröket a bódéban.

Végül Bielsko-Białáig utaztunk Agneskával. Ott vonatra szálltunk, és este tizenegy körül megérkeztünk Krakkóba.

Végigsétáltunk a Floriańskán, belógtunk B. korábbi kollégiumába, ahol Erasmus-ösztöndíjas hónapjait töltötte. Azelőtt már lebeszélte az ismerőseivel, hogy ott alhatunk náluk. A koleszban megkerestük azt a szobát, ahol aludnunk kellett volna. Bekopogtunk, kijött az emberünk, de a szoba tele volt szanaszét heverő, betépett srácokkal. Az emberünk alig ismerte meg B.-t, úgyhogy jobbnak láttuk, ha távozunk. A folyosón egy vörös lánnyal, Marzenával találkoztunk, aki ismerte B.-t korábbról. Elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk, rögtön meghívott aludni hozzájuk. A szobatársa alacsony, rövidre vágott, barna hajú lány volt, Evának hívták.

A lányok nagyon kedvesen fogadtak.

Szendvicset és teát készítettek, megágyaztak, reggel bundás kenyérrel ébresztettek.

A lányok aztán az egyetemre mentek, mi meg a nyakunkba vettük a várost. A Wawelben meglátogattuk Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király sírját, Jadvigát, Nagy Lajos lányát, a krakkói Jagelló Egyetem alapítóját, aztán megkerestük B. kedvenc bar mlecznyjét, ahol céklalevest, pirogot és kompótlevet ebédeltünk. Az esti kocsmázásra már összeverődött négy magyar, négy lengyel, egy finn és egy mongol srác, aki a Transzszibériai Expressz-szel járt haza. Úgy alakult, hogy aznap este a nagyon szőke finn lány flamencót táncolt a kollégiumi szobában.

Másnap dél körül elköszöntünk Evától, Marze­nától, és továbbstoppoltunk Krakkóból Wrocławba. Egy jó kedélyű papa vett fel a teherautójára, aki szerint a kommunizmus jobb volt. Kirakott valahol félúton, aztán hiába kapálóztunk az út szélén, senki nem akart fölvenni. Elsétáltunk egy benzinkúthoz, és bepofátlankodtunk egy melósokat szállító kisteherautóba: huszonöt złotyt kértek fejenként, lealkudtuk tízre.

Este nyolckor Wrocław szélén kiraktak. Bevillamosoztunk a kék-sárga tujával: olyan búvalbélelt ellenőröket csak Budapesten láttunk, mint azon a villamoson. Leszálltunk, az emberek szétspricceltek. A megállóban szokatlanul sok volt az arcát összetetováló punk. Elmentünk B. koleszába: a tizenhat emeletes épületben minden diák fogadhatott vendéget pár éjszakára. B. informatikus srácokkal lakott együtt. Volt köztük egy Wojtek nevű infantilis srác, aki annyira kedvelte B.-t, hogy megérkezésünk után rögtön írt neki egy számítógépes puzzle­-programot, amiben egy lányt kellett összerakni.

Jött egy ukrán lány, hívta B.-t tévézni, de ő lerázta. Felmentünk a szociológus Pjotrhoz, aki fényképeket mutogatott: Minszk, május 1., Svédország, Lipcse, Gdańsk, Beszkidek. Pjotr matematikus szobatársa arról érdeklődött, hogy ízlett-e a vodka, amit közben elfogyasztottunk. Ez volt a legfontosabb kérdés számára.

Mivel az este folyamán többször is bizonyítottuk, hogy a vodka ízlett, másnap dél körül szedtük össze magunkat. Lementünk az Odera-partra, megnéztük az érseki negyedet, katedrálist, a Miś bar mlecznyben ebédeltünk: céklaleves, bivalybabfőzelék, túrós palacsinta. Ketten tíz złotyból kijöttünk. Jó helyek voltak a bar mlecznyk, szerettem – együtt diákok, nyugdíjasok, csövesek; tele voltak, alig találtunk helyet. A szomszéd asztalnál ült két nagyon bájos lány. B.-vel összenéztünk, ő meg rögtön odament és megkérdezte, hogy ebéd után nem érnek-e rá, mert mi turisták vagyunk, és pontosan két olyan tündéri idegenvezetőre lenne szükségünk, akik megmutatják nekünk a várost. Hevesen ingatták a fejüket, órára kellett menniük, nem volt kecmec.

Bemutatkoztak: Anja és Edita. Este hétkor ráérnek, mondta Edita. Megbeszéltük, hogy a városháza mellett találkozunk. Megdörzsöltük a tenyerünket, és elindultunk megnézni Wrocław népcsarnokát és az állatkertet. Az esti randira időben érkeztünk. Anja és Edita elvittek az érseki negyedbe, amit már megnéztünk, de borjúszemekkel figyeltük és hallgattuk Anját, aki a művészettörténészek magabiztosságával mesélt az épületekről. Az egyetemnél B. bevallotta, hogy ő már egy hónapja Wrocławban él. Jót röhögtünk, aztán elmentünk egy sörözőbe. A lányok gyümölcsös forralt sört ittak, mi maradtunk a sima Żywiecnél.

Dumáltunk. Anja a romákból írta a szakdolgozatát, Edita a zsidósággal foglalkozott. Anjával a magyarországi cigányságról beszélgettünk – épp én is foglalkoztam egy szemináriumi dolgozat keretében a magyarországi cigányság oktatási helyzetével.

Tetszett nekik az egzotikus nyelvünk. Anja is mondott egy Mickiewicz-részletet, nekünk meg az tetszett, hogy milyen jól áll a lengyel nyelv nekik. Szépek voltak, csinosak, becsiccsentve nagyon helyesek is, de nekünk indulnunk kellett tovább. Várt Prágában Susana.

Már nem is emlékszem, hogyan jutottunk Prágába, csak arra, hogy ott állunk a Vencel téren. Felhívtuk Susanát, aki nyelvészetet tanult, és a magyarországi és spanyol cigány dialektusokat hasonlította össze még Budapesten ösztöndíjasként. Cseh volt, de kiválóan beszélt magyarul. Ideadta a lakáskulcsot, lecuccoltunk, aztán bevetettük magunkat az Aranytigrisbe, hogy Hrabalra emlékezve, harmonikaszóra elkezdjük inni számolatlanul az Urquellt.

Másnaposan búcsúztunk Prágától: Bence indult vissza Wrocławba, én Budapestre. Felvett egy magyar kamion, ami kínai fokhagymát szállított a budapesti nagybani piacra. Azt nem értettem, ma se értem, mennyibe kerülhet egy fej fokhagyma, mire elhajózik Kínából Amszterdamba, végig­­ka­mio­nozza Európát, de ez már közgazdasági kérdés. Esetleg ökológiai lábnyomi.

A lányok már többgyermekes anyukák, mi meglett férfiak. B. feleségével és négy gyerekével Ljubljanában élt öt évet, nemrég költöztek vissza, én Budapest mellett tengetem éveimet. Husszein nincs már, de azóta is jönnek-mennek a kínai fokhagymát szállító kamionok, és mi már nagyon régen nem stoppolunk. Nyitva vannak a határok, de az emberek félnek felvenni stopposokat. Ki­halóban a műfaj.

Azért végigsétálnék most Krakkóban a Floriańskán, megnézném, hogy megvan-e még Wrocławban a Miś bar mleczny, ugyanúgy húzzák-e a strigulákat az Aranytigrisben, és hogy randiznak-e még a wrocławi városháza mellett a kalandvágyó egyetemista lányok.

Nyitókép: Shutterstock