Thomas Mann életműve a második világháborúval végképp megsemmisült „régi” Európa szellemi és lelki berendezkedésének agóniájáról szól, ennek jegyében áll. A felbomlás, a káosz bűvöletében.
Nem tudom, olvassa-e még valaki manapság Thomas Mann könyveit. A 20. századi világirodalom egyik óriása mintha lekerült volna a napirendről. Legalábbis ez az érzésem, noha nem állnak rendelkezésemre erre vonatkozó statisztikák.
Annak idején, huszonéves koromban volt egy időszak, amikor a nevezett szerző jó néhány művét elolvastam. Sok mindent nem értettem belőlük, de honnan is értettem volna. Irodalmi alkotások megértése nem jön csak úgy a semmiből. Az nem úgy van, hogy a tanár néni vagy a tanár bácsi feladja a leckét, hogy az osztály lesz szíves elolvasni a Tonio Krögert vagy a Halál Velencében-t, az osztály pedig elolvassa, és majd jól megérti. Egy gimnazista nem sok mindent érthet az említett művekből, de egy huszonéves ifjonc sem.
Az utóbbi időben azt veszem észre, hogy jóformán csak újraolvasok, nagyon ritkán veszek a kezembe olyan könyveket, amiket korábban még nem olvastam. Így került a kezembe újra A varázshegy is. A történetre nyilván emlékeztem, egy-két jelenetre is homályosan.
De ez nem jelent semmit. Mert egy könyv legbelső lényege egyáltalán nem ez. Egyre inkább úgy érzem, hogy az úgynevezett cselekmény szinte alig számít valamit, majdhogynem lényegtelen. A cselekmény csupán váz, tartószerkezet, egy megformált edény, amelyet a szerző valami rejtélyes anyaggal tölt fel.
Minden értékelhető irodalmi szövegben van valami titok, valami olyasmi, ami a szavak és a mondatok mögött rejtőzik. Ehhez a titokhoz mégis csak a szavakon keresztül vagyunk képesek eljutni. Az írás végső célja messze túlmutat az irodalmon, a cél a betűtengeren túli, ismeretlen világban van. Csak akkor olvasunk el valóban egy könyvet, ha érzékeljük benne és általa ezt a világot.
Már amennyiben persze olyan könyvről van szó, ami képes is elvezetni oda az olvasót. Ha egy könyv nem képes erre, nem is érdemes vele huzamosabb ideig foglalkozni. A sarokba kell vágni húsz oldal után, ahogy mondani szokás.
A varázshegyet újraolvasva sok mindent észrevettem, amit annak idején még biztosan nem vettem észre.
amely démonikus irónia persze nem csak ebben a művében van jelen. Erre nem figyeltem fel huszonöt éve, de ez természetes. Nem ismerhettem fel, mert nem tudtam, mi az. Bizonyos érettség nélkül a könyvek nem nyílnak meg számunkra, csak a felszínükkel érintkezhetünk.
A varázshegy esetében sem az a lényeg, hogy mi történik a főhőssel, hová utazik, kivel beszél, kibe lesz szerelmes. Ezek a díszletek, a színpad kellékei. A lényeg, hogy mi az, amit a szerző tudatosan vagy tudattalanul meg akar idézni a színpadi kellékek segítségével.
Az írás mágia, ezt persze már sokan leírták, de hogy tényleg az, annak felismeréséhez el kell jutni. Ezt vagy megérti az ember, vagy nem. Ha nem érti meg, soha nem férkőzhet egyetlen könyv közelébe sem.
Erről a démonikus iróniáról, amelyet Thomas Mann megidéz, sokat lehetne beszélni, de erre itt most nincs lehetőség. Van valami félelmetes ebben a könyvben, valami lenyűgözően és nagyszabásúan félelmetes. Ahogy Thomas Mann egyéb regényeiben is. Mindez biztosan nem független attól, amit a szerző csak a jóval a halála után kiadott naplóiban írt meg. Ezeknek a naplóknak egy részét megsemmisítette, de amit nem semmisített meg, az is elég ahhoz, hogy feltáruljon az olvasó előtt egy egyszerre rémisztő és lenyűgöző művész belvilága. Itt a rémisztőn van inkább a hangsúly, a pokolin és a sötéten, de ennek részletezésére sem vállalkoznék most.
Amiről Thomas Mann a nyilvánosságnak szánt regényeiben hallgat, mégis jelen van ezekben a művekben. Jelen van, mert nem tud nem jelen lenni. A varázshegy mély rétegeiben is jelen van, csak most már felismerem, sőt ha nem ismerném naplója egyes részleteit, akkor is felismerném. Ez a felismerés pedig egészen más megvilágításba helyezi ezt a valóban nagyszabású írói univerzumot.
Thomas Mann életműve a második világháborúval végképp megsemmisült „régi” Európa szellemi és lelki berendezkedésének agóniájáról szól,
ennek jegyében áll. A felbomlás, a káosz bűvöletében.
Mindezt kivételes erővel teszi, igen ritka írói kvalitásokkal. Az ilyesmi lenyűgözi az embert, engem is lenyűgözött fiatal éveimben. Van benne valami vonzó, de úgy, ahogy egy szakadék szélén állva óhatatlanul is eszünkbe jut, hogy mi lenne, ha leugranánk.
Ettől démonikus. Mert a mélybe csalogat, ahelyett hogy egy pallót tenne a mélység fölé, hogy átegyensúlyozhassunk rajta a szakadék túloldalára.
Fotó: Wikipedia
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Kemény nem ontja a könyveket, ami különösen rokonszenves a mai világban.
A közel négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötet nem csak a Liget páratlanul gazdag, több mint két évszázados múltját mutatja be történeti hűséggel, a jelen, azaz a Liget Budapest Projekt fejlesztései is kiemelt szerepet kapnak.
Megpróbál világpolitikai tényezőnek látszani, de ez nem sikerül.
A Magyar Ökölvívó Szakszövetség szerdától szombatig a budapesti Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnokban rendezi az országos ökölvívó-bajnokságot.
