Holtak és élők

Muray Gábor írása a Mandiner hetilapban

Szeretem a temetőket. Rejtélyesek. Regényesek. Különösen az aprófalvakban. Az a település, amelynek szép fekvésű és rendezett a temetője, csak jó hely lehet. Ha valakinek említem, hogy éppen babakocsit tologatok a helyi temetőben, furcsállni szokta, pedig nincs ebben semmi szokatlan. Ahogy a Ricky Gervais által alakított Tony a Mögöttem az életben (After Life), hagyom, hogy a sírok között elcsendesedjenek bennem a hullámok, hogy elcsituljon a temetőkerítésen kívüli világ zaja. Míg a gyermekeim alszanak, a babakocsit billegetve böngészem a neveket, akad, akinek utánaolvasok,

Így vagyok Mezei Máriával is, a színművész sírjánál meg-megállok, fújjon éppen a szél vagy essen a hó, legyen kánikula vagy lepjék el autók a halottak napja miatt a keskeny allét, vetek egy pillantást a sírját díszítő bronzbüsztre.

***

Elképzelem, ahogy Lelbach János 1956. október 23-án este hazakíséri Budakeszire Mezei Máriát. Úgy mondják, próba­házasság. Gyönyörű őszi nap van, délutánra húsz fokig is felkúszik a hőmérő higanyszála. Áltavasz. A forradalom hevében a próbaházasok pezsgőt bontanak a szabadulásra, majd Lelbach az utolsó busszal hazacsorog Budára. „Zsib­badt erek útjain a vér…” Elképzelem a buszt a nyeregben, a hárshegyi erdő sötétjét, a vihar előtti csöndet. Snitt, hajnalodik, Zsukov parancsára tankok rázzák fel az aludni amúgy is képtelen budai lakosságot. Lelbach aggódik, felgyalogol Budakeszire Máriához, az előző nap pezsgése már egészen álomszerű, kijózanító ez a reggeli didergés, Lelbach megy vissza a városba kenyérért, krumpliért, hírekért, s megint fel gyalog, Budakeszire.

***

Szigethy Gábornak, a hagyaték gondozójának köszönhetően derült fény Mezei Mária Márai Sándorral való, negyvenes évek eleji, eltitkolt és reménytelen kapcsolatára, amely – bár soha egyikük sem nevezte nevén a későbbiekben a másikat – egyértelműen meghatározó volt számukra. Márai házas volt, talán inspirációt keresett az íráshoz a kor legdivatosabb színművészeivel való flörtjeiben, de Mezeivel tovább mentek, szenvedélyesen leveleztek, Krúdy nyomán óbudai kockás abroszosokban és a margitszigeti szállóban bujkáltak. A kapcsolatot Márai szakította meg, és nem sokkal később Mezei csillogó karrierje is félbeszakadt: a kommunizmusban partvonalra került, ahogy ő mondja később, „megtűrt bohóc” lett. 1948-ban a nála húsz évvel fiatalabb „senki”, Lelbach János, a rendszer számára szintén megbízhatatlan elem

hogy rá vigyázhasson. Ma, a megelevenedő thrillerek korában már ijesztően hangzik, de Mezei ad egy esélyt a fiúnak, az esélyből hétévnyi udvarlás lesz, majd az 1955-től három éven át tartó próbaházasság után valódi házasság a sírig.

***

Mezei Mária sírja a budakeszi temető egyik félreeső zugá­ban van, mégis feltűnő: a kő síremléket díszítő mell­szobor eredetijét Szandai Sándor szobrászművész készítette 1935-ben a fiatal művésznőről, még Márai előtt, nagyjából Az aranyember forgatásának idején, amikor Lelbach János csak hatéves volt. 2007 óta az ő nevét is őrzi Mezei Mária síremléke. Harmincöt évet töltöttek együtt, abból huszonötöt házasságban, ahogy Szigethy írja róla, Lelbach nemcsak rajongója és férje, hanem tolmácsa, testőre, sofőrje, házimunkása, ügyintézője volt a súlyos beteg Mezeinek.

***

Micsoda regény az élet, mondom a büsztnek ma is, október 23., vasárnap delén a budakeszi temetőben, itt csend van és béke, gyönyörű őszi nap, délutánra húsz fokig is felkúszik a hőmérő higanyszála, áltavasz. 

Fotók: Muray Gábor