A közös világunknak vége van

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapból

Üdvözlöm a Mandiner 2022. évi 44. számának olvasóit az általunk ismert világ végén. Eltörött. Megszűnt, és egy szem taktikai atomfegyver csúcsos nóziját sem kellett hozzá megkocogtatnia valamelyik őszes, kissé hatalommániás öregúrnak, aki a Nagy Szent Célért igazán megvívatna még életében egy háborút – másokkal.

Nem, elég volt bepillantani múlt héten a világ két, egymástól szűk ezer kilo­méterre fekvő pontjába, Kijevbe és Moszkvába, hogy világossá váljon:

A világ jelentős része most csekkol ki a közös világból, amit Magyarországról ismerünk.

Helyette hosszában széles, mélységében szűk kis világok jönnek, magas falakkal.

Kijevben a Rejting kutatóintézet felmérte, mely országokat látják az ukránok barátinak, melyeket ellenségesnek. Az, hogy a velük de facto hadban álló Oroszország és Belarusz elsöprő többséggel foglalja el az első két helyet, nem meglepő. A megdöbbentő az, hogy Magyarország a harmadik: a megkérdezettek 42 százaléka szerint ellenségesek vagyunk Ukrajnával, s csak 21 százalék lát minket barátinak.

Teszik mindezt több százezer ukrán menekült megsegítése, masszív kárpátaljai humanitárius akciók, legjobb meggyőződésünk ellenére támogatott szankciós csomagok sora és Oroszország rendszeres, nyílt elítélése után, úgy, hogy az Ukrposta jó eséllyel magyar dízelen futó kisbusszal hozta ki nekik a kérdőívet.

Mindeközben Kazahsztán, amely halált megvető természetességgel segít Oroszországnak az importszankciók megkerülésében, 6 százaléknyi ukrán szemében ellenséges. Még Kína viselkedését is – amely természetesen egy árva gazdasági szankciót nem vállalt magára Oroszországgal szemben, technológiailag víz felett tartja az országot, és nem csipegeti, hanem zabálja az orosz energiát a háború kitörése óta – csak 18 százaléknyi ukrán látja ellenségesnek. Ez nem a cseh kettő, nem a más mozi, ez a valóság elhagyása. Ukrajna out.

Ugyanekkor ezer kilométerrel arrébb, a Valdaj Klub moszkvai éves ülésén, négyórás beszéd és kérdezz-felelek keretében

Az orosz elnök arról beszélt, hazája – a Nyugattal ellentétben – nem pofátlankodik be más udvarába, nem agresszív, nem használja fegyverként gazdasági erejét, és a technológiai szuverenitás elérésén dolgozik. Udvarolt Iránnak, a Nyugat arcátlanságának ékes bizonyítékaként felemlegetve Kászem Szolejmáni tábornok meggyilkolását, Kínának, egyetlen kínálkozó pillanatot sem elszalasztva arra, hogy biztosítsa tiszteletéről Hszi Csin-ping elnököt, Afrikának, a nyugati világ szankcióit hibáztatva élelmiszerhiányukért és nyomorukért. A diplomácia írott és íratlan szabályaival Joe Biden után szabadon szakítva a nyugati országokat egységesen „úgynevezett partnereknek” nevezte, állampolgáraiknak azt javasolta, a magas infláció miatt kérjenek fizetésemelést, és vegyék tudomásul, hogy Oroszország nem az ellenségük, hanem a barátjuk. Meg azt is, hogy Moszkva őszinte szándékkal tárgyalni kívánt a háború helyett, de biztonságigarancia-javaslatukat egyszerűen félresöpörték.

Nem az most a kérdés, hogy mi igaz és mi nem az: hogy Magyarország vagy Kína jelent nagyobb veszélyt Ukrajnára, hogy barát-e Putyin, és agresszív-e a Nyugat.

A kérdés az, hogy ki ette meg a közös valóságot.

ha egyszer, mikor a harctéri bohóckodásnak szükségszerűen vége szakad, a szomszédság okán muszáj lesz.

Egy tárgyaláshoz eddig csak ellentétes érdekeket kellett áthidalni – most már eltérő valóságokat. A közös világnak, úgy tűnik, vége van. Rossz hír ez mindenkinek, aki az atombombánál jobban hisz a tárgyalásban.

Nyitókép: a berlini fal építése 1961-ben (forrás: Wikipedia)