A kertember 6.

Azt, hogy október végén, november elején még ki lehetett ülni olvasgatni a kertbe, a Kertember felettébb elegáns és nagyvonalú gesztusként értékelte a Teremtő részéről. Mivel nem akart visszaélni vele (a Teremtő és a Kertember kapcsolata rendkívül intenzív volta mellett a kölcsönös tiszteleten alapult, a Teremtő annak idején a saját képmására teremtette a Kertembert, aki ezért igyekezett hálásnak mutatkozni, de néha azért fellázadt, amit teremtője csendes derűvel vett tudomásul), inkább dolgozott a veteményesben, de néha le-lehuppant egy padra néhány oldal erejéig. Ebből a célból a rá jellemző előrelátással jó néhány ilyen bútordarabot elhelyezett a sorok között (istenem, a sorok között olvasni, ez csak most jutott eszébe, ez a jelentés, majdnem elfelejtette a felejthetetlent, holott megtanulta remekül, rutin lett belőle mintegy), esetünkben azt választotta, amelyik a tarló­répák ágyásához esett legközelebb. Hősünk szenvedélyesen szerette a tarlórépát, akár Woody Allen New Yorkot. Ezt a pompás zöldséget, amit kerekrépának és kerék­répának is neveznek (mindegyik definíció megállja a helyét), és sokan csupán állati takarmányként tekintenek rá, de nem úgy például Zalában, ahol többféleképpen és mesterien készítik el a maguk gyönyörűségére. 

Nyilván hamarosan megjelenik majd a kísérletező kedvű éttermekben is, melyekben persze újragondolják, ami gyakran az étel halálával egyenlő (akár a tetté a tökölés), de ezt az érintett fegyelmezetten veszi tudomásul. Egyetlen zokszó nélkül, nem úgy, mint a Kertember a borzalmas téli időszámítás újbóli ráerőszakolását, mert ő hol morog ezért, mint a bolhás kutya, hol káromkodik, mint egy kocsis, ezen a napon meg különösen, tekintve hogy délután ötkor már nemhogy a tarlórépát nem látja majd, de még a fenyőt sem a ház előtt.