Uniós önpusztítás ellen nemzeti konzultáció

„Nem érdekel, hogy mit gondolnak a német szavazóim, teljesíteni akarom az ígéretemet az ukrán népnek!” – hangzott el Annalena Baerbock német zöldpárti külügyminiszter (korábbi kancellárjelölt) nyilatkozata a demokráciáról és a szavazóival fennálló viszonyáról. Különösképp furcsa ez, hiszen őt nem az ukránok, hanem a németek képviseletére választották meg.

Azért is félelmetes ez a mondat, mert Németország a legnagyobb és legerősebb európai állam; amit Berlin mond, az szinte mindig és mindenben megegyezik Brüsszel álláspontjával. Magyarán a német és az európai emberek maradjanak csak szépen csendben, tűrjenek, amíg az elit háborúsdit játszik – természetesen nem a saját, hanem a szavazók kontójára.

El tudnánk képzelni egy ilyen nyilatkozat fényében, hogy a német kormány nemzeti konzultációt kezdeményezzen? Természetesen nem, hiszen az ő demokráciafelfogásuktól távol áll, hogy a választási ciklusok közben a szavazók kifejezzék a véleményüket. Ez azért is furcsa álláspont, mert a konzervatív kormányzatokat épp azzal revolverezik, hogy letörik a demokráciát. Ködös jogállami fenyegetéseket fogalmaznak meg Magyarországgal szemben, miközben a saját szavazóik véleményét a sorskérdésnek számító szankciók kapcsán is negligálják. Ott tartunk, hogy minket az uniós források elvételével fenyegetnek azok, akiket a démosz véleménye hidegen hagy. Pedig a mostani vészterhes időkben fontos lenne a szavazók megkérdezése.

Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy az Oroszországgal szembeni, egymás utáni szankciós csomagok elfogadása mögött a baloldali amerikai adminisztráció energia- és geopolitikai törekvései húzódhatnak meg. Az amerikaiak évek óta házalnak Európában a cseppfolyósgáz-szállításaikkal; és ahogy azt Joe Biden elnök februári találkozójukon jelezte Olaf Scholz német kancellárnak: „minden eszközzel” el akarják lehetetleníteni az Északi Áramlat vezetéket. Scholz akkori hallgatása mindent elárul Németország pozíciójáról. Az utóbbi napokban valaki(k)nek tényleg sikerült az Északi Áramlat meglékelése, egyelőre rejtély, hogy mi történhetett.

Ez is mutatja, hogy a lokális orosz–ukrán konfliktus mára globális gazdasági háborúvá változott. Az orosz agresszió kapóra jött a globális energetikai cégeknek, illetve a zöldlobbinak, hogy kiszorítsák az olcsó orosz fosszilis energiát Európából, és nyélbe üthessék a nagy bizniszüket. Csakhogy az öreg kontinens energetikai infrastruktúrája nem ezen érdekek mentén épült ki. Ezzel mintha az európai elit sem számolt volna. Nyugat-Európa most azzal szembesül, hogy az uniós szankciók miatt drasztikusan megugrott a gáz, az olaj, valamint a gázárhoz kötött villamos energia ára. Mindez romba döntheti az ipart, hatalmas inflációt és munkanélküliséget gerjeszt, ami már most politikai elégedetlenséget és társadalmi feszültségeket szül. Elég csak a csehországi, a németországi vagy épp a romániai utcai demonstrációkra gondolnunk. Éppen ezért mondta a múlt héten Orbán Viktor miniszterelnök a parlamentben, hogy „Európában egyre több a dühös ember, mi is azok vagyunk”.

Egyértelmű, hogy az unió más politikai irányt is választhatott volna. A magyar kormány álláspontja mindvégig békepárti és szankcióellenes volt. Hatalmas eredményt jelentett például, hogy a nyári „olajcsomag” részeként Magyarország kiküzdötte, hogy azok a tagállamok, amelyek csővezetéken szerzik be a nyersolajat, mentesüljenek az embargó alól. (Az ugyancsak kedvezményezett Szlovákia és Csehország köszönete végül elmaradt.) A magyar miniszterelnök emellett abban is nagy szerepet játszott, hogy az unió nem hozott döntést a gázszankcióról.