Rossz idők

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata hetilapunkban

Nem sok esély volt arra, hogy a 21. század első, igen csúnya évtizede után a többi majd jobb lesz. Szeptember 11., Afganisztán, Irak, a 2008-as gazdasági válság csak a kezdet volt.

De régebben csak sejtettük a bajt, ma viszont már tudjuk, tényleg baj van,

A világ hajója süllyed, egyre több a lyuk, egyre kevesebb a tapasz. A dolgok nem „azonnal” romlanak el, hanem fokozatosan, aztán amikor a romlás elér egy szintet, hirtelen is jöhet az összeomlás. Mint a Titanic, lassan, méltóságteljesen dől egy ideig, aztán egy végső sóhaj, és jön a gyors vég. Nem kellene persze, hogy így legyen, de egyre kevesebb a racionalitás és egyre több a düh minden oldalon. Ez igaz a nagyok dolgaira. Oroszok, amerikaiak, kínaiak úgy feszülnek egymásnak, mint száztíz éve az akkori nagyhatalmak. Hogy Szerbiát most Ukrajnának vagy Tajvannak hívják, mindegy, az eredmény akár ugyanaz is lehet. A racionalitásnak kevés helye van, az érzelmek uralkodnak.

De igaz a kis dolgokra is. Egy általam igen tisztelt emberrel vitatkoztam a minap. Nagy eredményeket ért el az életben, olyanokat, amilyenekre kevesen vagyunk képesek. Nagyjából a semmiből indult az egész vita arról: hol is van Magyarország Európában? Mennyire vagyunk szegények, gazdagok, miért nem helyettesíthető az orosz gáz vagy urán? És még sok minden másról is szó volt, de mindenhol csak a betonfalat lehetett érezni. Egy világlátott ember semmilyen érvet nem tud már befogadni.

Nincs matek, nem számít, hogy minden európai mutató szerint zárkózik Magyarország a fejlettebb EU-tagállamokhoz. Gyorsabban is, mint a térségünk államai. Pontosabban két országhoz képest nem, Lengyelország és Románia dinamikusabb, de a többiekhez képest igen. Könnyen cáfolható hazugságokat hisz el, persze nem egyedül. Az, hogy az ország nem fejlődik, hogy a második legszegényebb az EU-ban, egyszerűen nem igaz. Érvelek, az általa átküldött Eurostat-adatokkal. Barátom, a leszakadásból kimásztunk. A nagy szakadékba 2002 és 2010 között vitte bele a kormányzat az országot, a számok majd kiütik az ember szemét. Szorgalmasan írom a példákat. Lengyelországnak az EU adatai szerint 13 310 dolláros egy főre jutó GDP-je volt 2002-ben, Magyarországé 17 186 dollár, nagyjából 4000 dollár volt a különbség hazánk javára. 2011-re ez elolvadt, 22 885 és 22 967, ugyanott voltunk. 2002 és 2010 között Lengyelország hatalmasat ugorva beért minket.

Azóta mi történt? Nagyjából fej fej mellett haladva ma 600 dollárral van előttünk Lengyelország. Akkor melyik időszakban volt a nagy leszakadás? Orbán vagy Gyurcsány alatt? Matek. Gyurcsány alatt. Szlovákia 2000 dollárral lentebbről indult 2002-ben, és 4000 dollárral volt felettünk 2011-ben, ma pedig 2000 dollárral újra alattunk van. EU-támogatásban szintén részesült, azzal nem lehet érvelni – voltaképpen semmivel nem lehet érvelni. Szlovákia Gyurcsány alatt porrá verte Magyarországot, Orbán alatt Magyarország viszont sokkal többet fejlődött, mint Szlovákia.

Az sem igaz, hogy van alternatívájuk az orosz energia­hordozóknak –

Egyes európai országokban van választás, de nem nálunk.

De persze nem a magyarok között húzódó betonfalak az aggasztók. Mi van, ha elfajul a vitánk? Legfeljebb egy ideig nem beszélünk egymással. A baj az, hogy nagyban is ez megy. Ezen a télen látni fogjuk, hogy a minden racionalitást sutba dobó Németország a bezárt atomerőműveivel hogyan fog teljesíteni. Még aggasztóbb, hogy Vlagyimir Putyin minapi beszéde szinte hadüzenet a Nyugatnak, David Petraeus amerikai tábornok, a CIA volt vezetője pedig katonai támadást ígér az orosz haderő ellen, ha az taktikai nukleáris töltetet vetne be Ukrajnában. A frontvonalak bemerevedtek, a racionalitás kiveszőben. Mindenhol.

Nyitókép: Shutterstock