Kennedy a barlangban

Egy filmről kellene írnom, de bajban vagyok, mert nem tudom, honnan kezdjem el. Túl sok minden jutott eszembe róla, és hát nem is vagyok filmkritikus. De nem is szeretnék filmkritikus lenni, ezt azért hozzá kell tennem rögtön. Nem is filmkritika lesz ez, hanem tárca, elvégre a lap tárcarovatában jelenik meg. Michelangelo Frammartino A barlang című, 2021-es alkotásáról van szó, ez az a film, amiről itt most nem fogok beszélni, csak keringek körülötte, mint nyári éjszakákon a lódarazsak a kerti lámpa körül. Ebben a filmben alig beszélnek, és ha beszélnek is nagy ritkán, az is mellékes. Egy szicíliai faluban vagyunk, a helybeliek egy téren ücsörögnek, és nézik a placcra kirakott fekete-fehér tévét. A hatvanas évek elején járunk. A tévében egy műsor megy arról, hogyan építik Milánóban Olaszország legmagasabb épületét, a Pirelli cég felhőkarcolóját. A riporter euforikus állapotban emelkedik egyre feljebb egy liften, a csodálattól szinte szavakat sem talál. Épül a torony, és már itt érezhetjük, hogy miféle toronyról van szó valójában. Ami ezután következik, már tényleg nem hagy kétséget afelől, hogy a lázas toronyépítés mégis minek az allegóriája. Mert innentől kezdve csak a mélység van, olyan mélység, amely egyszerre magasság, de nem abban az értelemben, ahogy egy irodaház lehet magas. Szicíliában járunk, a sziget belsejében, hegyvidéken. Néhány hónappal ezelőtt jártam Szicíliában, és bár a belső vidékekre nem jutottam el, azt azért láttam, hogy drámai táj. Nincs pontosabb szavam rá. Úgy befejezett táj, hogy közben mintha a teremtés félbemaradt volna arrafelé. A hegyek formái annyira élesek, annyira drasztikusak, mintha nem százmillió éve, hanem egy hete nőttek volna ki a földből. Egy ilyen hegyvidék csendjébe érkezünk egy barlangászcsapattal együtt, amely egy addig feltáratlan barlangrendszert igyekszik feltérképezni. Egy meredek hegyoldalról idős pásztor figyeli őket, ahogy lepakolják a felszerelést egy katonai teherautóról. Az idős pásztor arca önmagában egy táj, és mintha valóságosabb táj lenne, mint az odakinti, lenyűgöző domborzat. Ezen az idős, cserzett és ráncos arcon „játszódik” aztán a film, holott nem sok minden történik ezen az arcon. Ami mégis történik, az valami egyszerre magától értetődő és elmondhatatlan. Az odakinti táj árkádiai békét áraszt, itt tényleg minden olyan, mint évezredekkel ezelőtt. Tehenek nyakába akasztott kolompok hangja visszhangzik a völgyekben, az ősöreg fenyők örökké zúgnak a szélben, felhők árnyéka vonul a meredek sziklafalakon. Az öreg pásztor nem beszél, csak néha ad ki különös hangokat. Mintha a rá bízott tehenekkel beszélne ilyenkor, vagy az elementáris tájnak mondana valamit, de anélkül, hogy választ várna. Mintha soha nem tanult volna beszélni, vagy mintha nagyon is megtanult volna, csak már nincs szüksége rá. Olyan hangja van, mint egy ragadozó madárnak vagy egy szarvasnak. A barlangászokat figyeli a magasból, ahogy az alászálláshoz készülődnek. Mitológiai az atmoszféra, érezzük, hogy amit látunk, az végtelenül többet jelent a puszta látványnál. Hová készülnek alászállni ezek a vidáman hangoskodó fiatalemberek, mit jelent az öreg pásztor tekintetének rezzenetlen nyugalma? A barlangászok fejlámpái olyan tereket világítanak be, amelyeket emberi szem addig még soha nem látott. Először újságpapírt gyújtanak meg, és ledobják a barlang kürtőjébe, hogy lássák, milyen mély lehet. Később aztán látjuk a félig elégett újságot a kürtő alján. John Fitzgerald Kennedy képe jól kivehető a címlapon. Ahogy Sophia Lorené is egy másikon. Így jut be a világ a sötétség alvilági birodalmába, ezekkel az arcokkal ad hírt magáról először. A barlangászok első éjszakájukat a hegyi falu templomában töltik. A sekrestyében alszanak, egyikük mellett, a padlón életnagyságú feszület, rajta a megfeszített Krisztussal. És közben messze, fent északon épül a torony. Csak képek vannak, amelyekről végső soron nem lehet beszélni. Az öreg pásztor az univerzum lakója, az időt csak hírből ismeri.