Szőts a havason – 80 éves a magyar filmtörténet alapműve!

Muray Gábor írása a Mandiner hetilapban

Nyolcvan év nagy idő, történelmi hossz, olyan emberi távlat, amelynek kontúrjai olykor balladai homályba vesznek, máskor meg pengeélesek, mint a szeptemberi horizont. Szüleim éppen most töltötték be a nyolcvanat. A filmbeli Csutak Gergőt „alakító” csecsemő – akiről azóta semmit nem tudni – szinte egyidős velük, így hát nem tudom úgy nézni az Emberek a havason-t, hogy a filmben konzervált idő misztériuma ne rendítsen meg, hogy ne kerüljek még inkább a hatása alá, hogy a „kísértetiessé lett valóság várja a jelenést”, ahogy Balogh Gyöngyi és Király Jenő írja a filmidőről A magyar film műfaj- és stílustörténetében.

Szőts István babonákkal és tragédiákkal meghintett dél-erdélyi családi legendáriuma, a szentgyörgyvályai gyerekkor, a műkedvelő régész nagyapával töltött közös idő, a termőföldből minduntalan kiforduló csontok és leletek, a szakítás – vagyis az anyaországba költözés –, aztán a honvágy és Trianon fekélyes sebe… Szőts apjával szembefordulva sem katonatiszt, sem állami hivatalnok nem akar lenni, hanem olyan alkotó, aki ezt a szellemi örökséget, saját transzcendens életérzését ki tudja nyilatkoztatni. Keresi hozzá a médiumot, meg is találja: filmrendező akar lenni.

szakít minden konvencióval, a harmincas évek szórakoztató stúdiófilmjeinek hagyományával. Terepen – a Gyilkos-tó feletti hegyekben – forgat a maroknyi stábbal. A felhők feletti havas az emberrel egyenrangú főszereplő, az „aranykor” kozmikus egységének metaforája. Az ősidill, amelyben ember, természet és természetfölötti olyan kozmikus egységében működhet, amit csak a civilizációs bűnök – a kapzsiság, az önzés és a kéjvágy – képesek tönkretenni.

A század első felének legnagyobbjaihoz hasonló bátorsággal használja a képi kifejezőeszközöket, a kreatív montázsokat, a fény-árnyék játékot, a profi főszereplők mellett amatőr mellékszereplőket alkalmaz, akik legtöbbször magukat alakítják. A velencei premier előtt maga ragasztja vissza a kultúr­­politikai nyomásra kivágott jeleneteket (toprongyos parasztok = rossz országimázs). Valóságábrázolásra való törekvésével, szociografikus érzékenységével és hihetetlenül erős atmoszférateremtésével az olasz neorealizmus előfutára lesz – ne feledjük, egy évvel a korszak alapművének, a Megszállottságnak a premierje előtt járunk –,

És lám, ugyanazok tiltják, akik dicsőítik a filmet néhány év különbséggel. Szőts István magyar filmes karrierje befejezetlen mondattá lesz, vagy, ahogy ő fogalmaz 1989-ben, amikor rehabilitáló szándékkal díszdoktorrá avatják a Színművészetin, „személyemben egy csonka, töredékes és torzó életművet tüntettek ma itt ki”.

Ecce homo: a vatikáni L’Osservatore Romano dicséri, az Actio Catholica újpogánynak tartja, és eltanácsolja a hívőket a film megtekintésétől. Goebbels nem engedélyezi a vetítését a Harmadik Birodalomban, túl katolikusnak találja. A nemzeti oldal eleinte kifogásolja, mert Szőts rossz fényben tünteti fel az egyszerű magyarokat, de a velencei siker után a zászlajára tűzi. A baloldal álnépiesnek és haladásellenesnek titulálja. A második világháború után az irodalmi alapot szolgáltató Nyirő József miatt és mert Mussolini Olaszországában díjazták, majdnem felkerül a fasiszta filmek jegyzékére, ami egyet jelentene a kópia megsemmisítésével.

Mindenesetre a film dobozba kerül. 1957-től vetítik újra, és maga a Népszabadság dicséri a film haladó szocializmusát. Komplett őrület. Ráadásul Szőts ekkor már – hiszen az 1956-os forradalom filmes megörökítésében is részt vett – Bécsben kezdett új életet menekültként.

2012-ben, Szőts István születésének századik jubileumán a kópia a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet kezdeményezésére a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával a FocusFox stúdióban teljesen megújul. Érdemes a velencei premier évfordulója alkalmából (is) megnézni a Filmión.

(Emberek a havason. Szőts István filmje, 1941–42)

Nyitókép: Nemzeti Filmintézet / Filmarchívum