Nehezen viselem a vereséget – Dárdai Pál a Mandinernek

Vámos Tamás interjúja a Mandiner hetilapban

Budapestre a Testnevelési Egyetem Sport és innováció konferenciájára érkezett egyenesen Berlinből. Milyen gondolatok foglalkoztatják a sokórás vezetés közben? Vagy inkább zenét hallgat?

Zenehallgatásra nem nagyon jut idő, rengeteg elintéznivalóm van, így a mintegy nyolcórás út alatt leginkább a telefonhívásaimat bonyolítom le.

Köztudomású, hogy a közelmúltban éppen huszonöt éves kapcsolatát zárta le a Hertha BSC-vel. Mennyiben volt más az 1997-es Hertha, mint a 2022-es?

Mondanom sem kell, óriási a különbség, a kilencvenes évek végén még más világ volt. Már akkor is szigorú rend szerint éltünk, de akkortájt kezdődött a technikai forradalom: még nem voltak okostelefonok, GPS-navigáció, és például az étkezésre sem figyeltünk annyira, mint manapság. 1999–2000-ben a Bajnokok Ligája főtábláján szerepeltünk, és úgy jutottunk tovább a második helyen, hogy többek között az AC Milant is legyőztük. Volt egy időszak, amikor megtiltották például, hogy tejet, kenyeret együnk vagy sört igyunk,

Előfordult, hogy közvetlenül a meccs lefújása után az egész csapat pizzát kapott vacsorára. Mára ebben is sokat fejlődött a tudomány: szinte egész nap dietetikus felügyeli a futballisták étkeztetését, persze leginkább a sportoló tudja, mi a jó neki.

Korábban mesélte, hogy a csapattársai rendszeresen kinevették, amikor egy-egy mérkőzésre menet a buszon vagy a repülőn almát evett. Ennek is tulajdonította, hogy viszonylag ritkán volt sérülése.

A magyarázat roppant egyszerű: így nőttem fel. Nálunk, a szőlőhegyen mindig megtermett az alma, a szőlő, a barack, a gyümölcsöstál sosem hiányzott a szülői ház asztaláról. Igaz, most már leginkább csak a szőlő levét fogyasztom, bor formájában. De ha már a sérüléseket említettük: egy sikeres sportoló életében rendkívül fontos a mentális felkészülés és a sérülések utáni rehabilitáció minősége is.

Huszonegy éves srácként milyen volt belecsöppenni egy európai topbajnokság miliőjébe?

Egészen furcsa. Az ember megszokta, hogy Magyar­országon kiemelkedő tehetségként tartották számon, kicsit talán el is kényeztették, erre kimegy a Bundesligába,

Na, ilyenkor jön az újratervezés… Szerencsére apu rengeteg jó tanáccsal látott el, például minden meccsem után arra kért, értékeljem a teljesítményem. Sosem kényeztetett el, és nem hagyta, hogy elszálljak magamtól. Emlékszem, az ifiben volt egy meccsem, amelyen két gólt szereztem, győztünk, én pedig fülig érő szájjal mondtam apunak, szerintem remekül játszottam. Erre ő összehúzta a szemöldökét, és visszakérdezett: „Igen, jól játszottál? És hány labdát szereztél? Ha ezt nem tanulod meg, sosem lesz belőled profi futballista, hiszen egyből hazazavarnak!”

Mi kellett ahhoz, hogy ne tűnjön el a süllyesztőben, és a rekordot jelentő 297 Bundesliga-mérkőzéssel a klub ikonjává váljon?

Sok apró momentum. A székely emberekre jellemző konokság mellett mindig hatalmas volt bennem a győzni akarás, a vereséget, a kudarcot a mai napig rendkívül nehezen viselem. Még az edzéseken sem bírtam veszteni. Ha egy-egy tréning után haza­tértem, a feleségem egyből látta, hogy nincs jó kedvem, ilyenkor csak annyit kérdezett: „A vesztes csapatban voltál?”

Ha visszatekint a pályafutására, hogy érzi, kihozta magából a maximumot?

Biztos vagyok benne, hogy ha a jobb bokám nem megy tönkre az olimpiai válogatottnál eltöltött időszak alatt, minimum húsz góllal többet rúgok a felnőttpályafutásom alatt. Huszonhárom éves koromtól

61-szer lehettem magyar válogatott. Csak azt tudom mondani: úgy volt jó, ahogy volt. Ha belegondolok, csoda, hogy a gerincem elbírta ezt a terhelést. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy a faluhelyen minden jó kaját megettünk; ha nincs ilyen jó izomzatom, biztosan sokkal hamarabb vége lett volna a pályafutásomnak.

Mennyire bántja, hogy egy olyan korszakban volt a magyar válogatott meghatározó játékosa, hosszú ideig csapatkapitánya, amikor esélyünk sem volt kijutni nagy világversenyre?

A sikertelenség ellenére is óriási dolog volt, büszke vagyok rá, hogy stabil válogatott lehettem, de ne feledjük, teljesen más időket éltünk, mint manapság. Három zoknit, három pólót és három gatyát kaptunk, otthonról hoztam a folyékony szappant, magam mostam a ruháimat és az edzéscuccot. Ezzel együtt remek játékosok alkották a válogatottat, elég, ha csak Fehér Mikit, Gera Zolit vagy éppen Szabics Imrét említem meg. Kitűnő szakemberekkel is dolgozhattunk: Gellei Imre remek pedagógus, de a Lettország elleni idegenbeli vereség sorsokat döntött el. Egervári Sándorral rendszeresen a csoport harmadik helyén végeztünk, a mai lebonyolítás szerint több világversenyre is kijuthattunk volna. S ha már az innovációt említettük az interjú elején, a közeg akkor kezdett megváltozni, amikor Erwin Koeman lett a szövetségi kapitány.

profin megteremt minden körülményt a kiemelkedő szerepléshez.

A profi körülményekhez kiváló stadionok is kellenek. Mit szól ahhoz, amikor azt hallja, ne stadionokat, hanem inkább kórházakat építsünk?

Mindkettőre szükség van, s bár a politikába nem szívesen folynék bele, azért kórházak is épültek. Azt viszont egyértelműen állítom, hogy Magyarországon kiváló orvosok vannak, akik igazán lelkiismeretesen és magas színvonalon végzik a feladatukat.

Visszatérve a pályafutására: a remek labdarúgó­karriert kiemelkedő edzői pályafutás követte. Tudatosan készült erre már futballistaként?

Hároméves korom óta az öltözőben élek, apu gyakran az edzésekre is magával vitt, így már egészen kis koromban a mágnestáblák között töltöttem a mindennapjaimat. Ha meccs volt, a szünetben a félpályánál bedobták a labdát, és én akkor is fociztam. Szó szerint magamba szívtam a futball szeretetét. Mindig olyan szakemberekkel szerettem dolgozni, akiknek örömmel mentem az edzéseire. Így volt ez fiatalon, majd rutinos játékosként is. Amikor edző lettem, számomra is fontos volt a jó hangulat, de a fegyelmet is megköveteltem.

Akár egész nap képes vagyok a futballal foglalkozni, ellenfeleket elemezni, mérkőzéseket nézni, taktikai elemeket kitalálni. Ebben sokkal kevésbé fáradok el, mint amikor – félre ne értse – a média megkeres. Nem is vállalok el minden interjút. Hiszen ha állandóan telefonálsz, abba belerokkansz, nem tudsz a szakmádra figyelni, nincs magánéleted, és mindez a mindennapjaidra is hatással van. Nem lehet mindenkinek megfelelni, mert az elszívja az energiát.

Szövetségi kapitányként forradalmat csinált a magyar válogatottal, lerakta a 2016-os Európa­bajnokságra negyvennégy év után kijutó, ott a csoportgyőzelemig menetelő csapat alapjait. Miként emlékszik erre az időszakra?

Apámmal az élen, aki féltett a feladattól, mindenki lebeszélt arról, hogy elvállaljam a kapitányi posztot. Én viszont bíztam magamban. Kiraktam a laptopom az asztalra, és mivel ismertem az összes magyar játékost, biztos voltam abban, hogy eredményes, ütőképes együttest tudok kialakítani. Ebben Szabics Imre mellett Nyilasi Tibor is nagy segítségemre volt, első szóra elfogadta a felkérésemet. Szakmai és játékosmúltja miatt az összes kerettag felnézett rá, ő pedig a kisugárzásával, a jó kedélyével remek hangulatot teremtett.

A jelenlegi szövetségi kapitánnyal, Macro Rossival milyen a kapcsolata?

Köszönőviszonyban vagyunk. Gyakran jár a Mol Fehérvár mérkőzéseire, én pedig Palkó fiam miatt teszem meg többször is a Berlin–Székesfehérvár-távot.

Mi a véleménye a nemzeti csapat nagy meneteléséről?

Maximális tiszteletem az MLSZ-é, amely minden feltételt megteremt a remek szerepléshez.

a cél, hogy a következő Európa-bajnokságra mindenképpen kijussunk. Ahhoz, hogy ezt elérjük, nem szabad olyan vereségekbe belefutni, mint az albánok elleni 0-1-es kudarcok. Egyébként a magyar válogatottra mindig jellemző volt, hogy a nagy csapatok ellen sikerül helytállnia. Így volt ez Lothar Matthäus idejében a németek, Várhidi Péternél pedig az olaszok ellen. Igaz, ezek barátságos mérkőzések voltak.

A Nemzetek Ligája-szereplés eddigi csúcspontja az Anglia ellen idegenben elért 4-0-s győzelem volt. Az örömmámor pillanataiban Szalai Ádám csapatkapitány az öltözőbe invitálta Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy személyesen gratuláljon a játékosoknak. Ha ön lett volna a csapatkapitány, ön is megteszi ezt?

Semmi kivetnivalót nem találok ebben. Németországban is többször előfordult, hogy egy-egy válogatott mérkőzés után Angela Merkel kormányfő bement a Nationalelf öltözőjébe. Normális és szép gesztus, amely növeli a játékosok nemzeti öntudatát is.

Egyébként mit gondol a focipályára beszivárgó politikáról, a woke gesztusokról, mint például a térdelés?

Ezt mindig a nemzeti szövetség vagy az adott klub dönti el. Alapvető, hogy elfogadjuk mások véleményét, eszméjét. Ez igaz olyan hétköznapi dolgokra is, mint hogy valaki forrón eszi a levest vagy hidegen – én például csak a gyümölcslevest eszem meg hidegen. Ebben a felfordult világban lényeges, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást, hiszen

Korábban említette, hogy szabadidejében nemcsak a Fehérvár, hanem a Dunaszerdahely mérkőzéseire is rendszeresen kijár. Milyen érzések kerítik hatalmába, amikor a meccs előtt felcsendül a Nélküled? Ön is énekel?

A közelmúltban egy barátom vetette föl, hogy látogassunk ki egy DAC-meccsre. Nagyon megtetszett az ottani miliő, ráadásul a tulajdonossal, Világi Oszkárral is jó barátságba kerültem. Remek a hangulat, szenzációs, hogy sok fiatal kijár a találkozókra; biztos elmennek máshová is szórakozni, de jó érzés látni, hogy a helyi lakosoknak a DAC-meccs szent dolog. S természetes, hogy a Nélküledet én is jó néhányszor együtt énekeltem már a közönséggel, hiszen a hangulat tényleg magával ragad.

Beszéljünk a három fiúról: a legidősebb, a 23 éves Palkó a szemünk előtt vált a Fehérvár meghatározó tagjává, sokan már az A válogatottba követelik. Sorsszerű, hogy talán éppen Németországban, a Köln elleni kupamérkőzésen játszott a legjobban, győztes gólt is rúgott. A meccs után azt nyilatkozta, reméli, édesapja büszke rá, és megisznak majd egy italt valahol. Mit ittak?

Igen, büszke vagyok rá. Palkó sosem iszik alkoholt, megittam az ő borát is. A viccet félretéve, sosem lobbiztam érte, mindig csak annyit tanácsoltam neki, olyan klubhoz igazoljon, ahol rendszeres lehetőséghez, kellő játékperchez jut. Mostanra annyi történt, hogy egyszerűen beérett. Minden fiatal játékost úgy kell beépíteni a csapatba, ahogy vele tették Székesfehérváron.

A középső fiú, a 20 éves Márton, bár szó volt róla, hogy távozik, a Hertha BSC játékosa maradt.

Sok pénzt kértek érte, ez is közrejátszott abban, hogy nem szerződött el. Jó ideig sérüléssel bajlódott, de már egészséges, mostanában becserélgetik. 16 és 19 éves kora között sokat nőtt, ez mindig visszavet egy fiatal játékost, de mára megerősödött. Annyit tanácsoltam neki, ha eligazol, kölcsönbe ne menjen sehova. Amelyik klub komolyan gondolja a szerződtetését, vásárolja ki.

Többször nyilatkozta: egyértelmű, hogy a három fiú közül a 16 éves Bence a legtehetségesebb…

És neki van a legnagyobb szája! Egy korosztállyal feljebb, a Hertha U17-es együttesében játszik, de sokszor a hátán viszi a csapatot. Ő most van abban a korban, hogy sokat nőtt, így kissé elvesztette a koordinációját, de nem féltem őt, majd megtalálja.

Egyébként mihez kezd a hirtelen jött szabad idejében? Hiszen ahogy mondta, egész mostanáig a futballról szóltak a mindennapjai.

Ez most sem szűnt meg! Nem sok szabad időm van, hiszen

egy hétvégén három meccsre készülünk, és követjük az eseményeket.

Azért nyugtasson meg: a balatoni nyaralásra idén is jutott idő.

Amikor Magyarországon tartózkodom – hacsak nem Palkó meccsén vagyok, vagy valamilyen felkérésnek teszek eleget –, már szinte kizárólag Zamárdiba járunk. Pécsre nem szívesen megyünk, hiszen anyu és apu is meghalt már, így csak a fájdalmas emlékek jönnének elő.

és ha úgy tartja kedvünk, horgászunk. Idén egy öt és fél kilós ponty volt a csúcs; bevallom, pisztrángozni nem szeretek.

Egyszer azt is elárulta, szíve vágya, hogy a – jelenleg másodosztályú – Siófok vezetőedzője legyen, hiszen akkor az edzésekre és a meccsekre csak át kell majd kerékpároznia Zamárdiból.

Szoktam ezzel viccelődni, de tudja, hogy van ez: sosem lehet tudni, mit hoz az élet…

Nyitókép: Földházi Árpád