A hosszú háború felé

A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány szakmai igazgatója

„Oroszország nem ipari, kereskedelmi vagy mezőgazdasági állam, Oroszország katonai állam, amelynek rendeltetése, hogy félelemben tartsa a világot.” Ez nem napjaink egyik politikai elemzőjének a következtetése, hanem az 1825 és 1855 között uralkodó I. Miklós cár ismert mondása. Nem mellesleg I. Miklós indította el 1853-ban a krími háborút a további területi expanzió céljával, ám Oroszország 1856-ban megalázó vereséget szenvedett.

Moszkva most pontosan azt teszi, ami a (korábbi) politikai vezetői szerint a rendeltetése: újabb száz­ezrek mozgósítása és a nukleáris támadás belengetése révén félelemben tartja a világot.

hiszen a Vlagyimir Putyin elnök által bejelentett „részleges mobilizáció” valójában az orosz „különleges katonai művelet” eddigi teljes kudarcáról árulkodik.

A 2008 és 2012 között átszervezett, hivatásos alapokra helyezett, majd 2020-ig a hadieszközök tekintetében modernizált orosz hadsereg a háború első hét hónapjában egyetlenegy célját sem tudta elérni. A szeptember elején elindított ukrán ellentámadás pedig az eddig oly nehezen megszerzett területeken is visszaverte az orosz erőket. Amennyiben orosz részről nem történtek volna változtatások a mennyiségi erő tekintetében, Moszkva elkerülhetetlenül elveszítette volna ezt a háborút.

Ilyen szempontból a „részleges mobilizáció” meghirdetése kényszerű lépés volt, ami két fontos következtetéssel szolgál. Az egyik, hogy

akik már hónapok óta sürgették a keményebb fellépést: a mobilizációt és a hadiállapot meghirdetését. A kettőből eddig csak az előbbi valósult meg, a hadiállapot bevezetése a teljes gazdaságot a háború igényeinek rendelné alá. Persze még ez is megtörténhet. A második következtetés: Moszkva az egyértelmű eszkaláció útját választotta, ahonnan már nincs visszatérés. Ez a hirtelen megszervezett referendumokban nyilvánul meg, amelyek négy ukrán terület orosz annexióját hivatottak leplezni.

Ha eddig elméletben nyitva állt is a lehetőség a békés úton való megegyezésre Kijev és Moszkva között – például a Krímről és a Donbaszról való lemondással –, az ukrán területek 15 százalékának elcsatolása után lehetetlenné vált a kompromisszumos béke. Ez egy magyarországnyi területet jelent.

A mobilizációs döntést a katonai kudarcok ellenére hónapokig halogatta Oroszország, és minden oka megvolt erre:

és ami eddig a hivatásos katonák által végzett, távoli show-nak tűnt, most hirtelen a mindennapok valóságává vált. Aki részt akart venni a háborúban, már csatlakozott önkéntesként jó pénzért az elmúlt hónapokban. A most behívott embereknek eszük ágában sem volt egy idegen országban harcolni. Van ennek gazdasági vetülete is: a behívott százezreket el kell látni felszereléssel, etetni kell és bért kell fizetni nekik.

És hogy megváltoztathatja-e a háború menetét az orosz mozgósítás? Egyelőre nehéz megmondani, mert nem ismerjük a számokat. A Szergej Sojgu védelmi miniszter által bejelentett háromszázezres adat a mobilizáció első fázisát jelentheti, a tényleges létszám a „részleges mozgósításról” szóló rendelet titkos, 7. számú pontjában található.

A hadtudomány szerint nagyjából tíz közlegényre kell jutnia egy tisztnek. Nagy kérdés, hogy honnan lesz Moszkvának hirtelen harmincezer katonatisztje. Vagy netán százezer? 

A behívással Oroszország legalább megduplázná az Ukrajnában harcoló egységei számát, de az eddigi hivatásos hadsereggel szemben a csak rövid kiképzésen átesett, idegen földön harcoló mozgósított egységeknek a harci értéke meglehetősen csekély lesz. A mobilizáció továbbá nem oldja meg az egyre csökkenő orosz haditechnika problémáit, aminek még meghatározó szerepe lesz ebben a konfliktusban.

Hosszú, elhúzódó háborúra kell számítanunk, amely mindannyiunk életére hatással lesz.

Fotó: Mandiner archív