Az ’56-osok jussa

1975 márciusában születtem. Wittner Mária – aki múlt szerdán halt meg – 1970. március 25-én szabadult, tizenhárom évnyi rabság után, amelynek első kétszáz napját halálraítéltként töltötte, majd a másodfokú bíróság 1959-ben életfogytiglanra változtatta a büntetését. Öt évvel az után jöttem a világra tehát, hogy egy ’56-ért halálra ítélt forradalmárt kiengedtek a börtönből, és alig tizenhárom és fél évvel az után, hogy még akasztottak ártatlan embert, név szerint Nickelsburg Lászlót, egy volt háborús munkaszolgálatos munkást a forradalomért. Mennyi öt év? Mennyi tizenhárom?

A történelem néha sokkal közelebb áramlik hozzánk, mint gondolnánk. Jeges leheletét csak utólag érezzük a tarkónkon, mi, életünk nagyobbik felét teljes biztonságban leélő, szülővárosunkban felnőttként soha ellenséges uralom alá nem kényszerített, szerencsés magyarok. Aki nálam negyven évvel korábban született, viszont könnyen akasztófára, de minimum börtönbe juthatott 1956 után. A kádári megtorlás áldozatai jobbára fiatal szakmunkások (nem prolik!) és értelmiségiek voltak. A rendszer életképtelensége, frusztrációja és a hazai földben örökké gyökértelen szelleme miatt azokon állt véres bosszút, akikért elvileg létezett volna. De még ennél is nagyobb sorscsapásként élték meg a túlélő ’56-osok, hogy amikor kijöttek pár év (Wittner esetében tizenhárom) után a börtönből, egy egészen más Magyarország fogadta őket, mint amilyet otthagytak, amikor a rezsim berugdosta őket a cellájukba. Az a Magyarország ugyanis nagy többségében túlélni és bizony felejteni akart.

Hátborzongató belegondolni, hogy ezek az emberek, akik az országot a hatvanas években vezető börtöntöltelékek helyett bűnhődtek, mit gondolhattak, amikor 1956 drámája után évekkel első élményük az lehetett a szabad levegőn, hogy igyekeznek nem megismerni őket, és terhes, történelmi kacatként tolják arrébb mindannyiukat a fogyasztani vágyó tömegek. Ne felejtsük el, hogy 1970-ben nem 1956 volt a téma a magyarok többségénél, hanem Koncz Zsuzsa új albuma, esetleg a Trabant-kiutalás és a lehetséges telekvásárlás. Persze álszentek se legyünk: élni minden rendszerben kell valahogyan. De ettől még szörnyű lehetett Wittnernek és a többi forradalmárnak, hogy miután hősökből rabok lettek, a hatalom a társadalom perifériájára száműzte őket: kint éjjeliőrök, takarítók, raktárosok lehettek főként, akiket még ott is évtizedekig figyelt a politikai rendőrség.

Az 1990-es rendszerváltozás sem váltotta meg őket. Az 1956-osoknak szavakban, de úgy is csak tétován szolgáltattak igazságot. Elmaradt a valódi bűnösök megbüntetése, akik közül még sokan éltek, sőt többen besétálhattak volna oda, ahová másokat küldtek ’56 után. A túlélők ismét azzal szembesültek, hogy már nem fontosak. A baloldal és a baloldali liberálisok elmagyarázták, hogy az igazságtétel nem európai dolog. Jó, lehet, hogy most már talán igazuk volt a forradalmároknak, de rég volt. Menjünk tovább. Fogjuk meg egymás kezét, smasszer a rabét, gyilkos a névtelenül elásott hős özvegyéét, propagandista az emigrációba kényszerítettét. Ez a demokrácia – mondták. Elég sokáig mondták.

Nem csoda, hogy borzasztó belviszályok, lelki és olykor fizikai harcok is jellemezték a veteránszervezeteket. Az ’56-os szcéna 1990 után nem volt vonzó. A liberális értelmiségnek egyáltalán nem volt politikailag korrekt és kifinomult, ahogyan Wittner Mária beszélt. Mert hegyesen, kőkeményen beszélt, az biztos. Nem volt alkalma olyan választékos, kifinomult iskolákban palléroznia a tudását és a beszédmódját, mint azoknak, akik ezt számonkérték rajta. Ugyanis huszonegy évesen halálra ítélték, és ez valamelyest megköti az ember kezét, még akkor is, ha ezt szíveskedtek tizenhárom év rabságra enyhíteni.

Wittner Máriának igaza volt mindenben? Dehogy, ezt senki nem állítja. A jussa viszont az volt, hogy szemébe mondhatta a megtorlóknak vagy legalább azok politikai zabigyerekeinek, hogy mit gondol róluk. Ez az ő elvitathatatlan, legszemélyesebb jussa. Nem igazi elégtétel egy tönkretett, megalázott életért, de valami. És ezt nem is vehették el tőle élete alkonyán, pedig próbálkoztak éppen eleget 1990 után is.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitóképen: Sticker Katalin és Wittner Mária az ’56-os forradalom és szabadságharc idején. Fotó: MTI / Tóth László