Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Aszályországban fokozatosan visszaszorul, átalakul a kedves táj képe.
Szeretem a debreceni Nagyerdőt. Megérint. A tájépítészeti alkotás váltakozik itt az ősi erdő nyomaival. Az egyik pillanatban még sétányon jársz, körötted elegáns éttermek, rollerező fiatalok, szökőkút és virágágyások, aztán odébbállsz, betérsz egy kis ösvényre, ahová már nem vezet kövezett, csak kitaposott út, és mindjárt égig nyúló fák vesznek körül, élők és holtak, utóbbiak lábon vagy már eldőlve, s tudod, hogy jó helyen vagy.
Állítólag nevét is ezekről a fákról kapta, ami – tekintve a bő évszázada biztosan itt álló példányok impozáns méreteit – nem légből kapott feltételezés. De nem volt csekély a kiterjedése sem. A mai parkerdő területén két évszázada még „őserdő burjánzott”, írja Térey János, „susogó lombú tölgyekkel, idáig, ilyen mélyre a sűrűbe csak Csokonai merészkedett a tanítványaival”.
Egy része egyébként az ország első természetvédelmi területe, 1939-ben jegyezték be.