Olaszország visszatér a világpolitikába

Vége a dalnak: szeptember 25-én választ Olaszország, így kimért ideje előtt egy évvel befejeződött a 2018 óta tartó parlamenti ciklus.

Ez a négy esztendő még az olasz politikai entrópia általános szintjéhez mérve is

Az országban uralkodó óriási protesthangulatban döntő szerepbe került két párt; az ideológiamentes establishmentellenes Öt Csillag Mozgalom és Matteo Salvini jobboldali Északi Ligája először nagy reményekkel kecsegtető koalícióra lépett a pártonkívüli Giuseppe Conte alatt, majd a hirtelen virtigli balliberális párttá váló ötcsillagosok mellől kilépett a Liga, az elitellenes populisták pedig magával az establishmenttel, a balközép Demokrata Párttal léptek koalícióra.

Miután ezt a formációt is felrobbantotta a demokratákból kiváló Matteo Renzi exminiszterelnök, következett a nemzeti egységkormány Mario Draghi volt európai központi banki elnök alatt, a Giorgia Meloni vezette Olaszország Fivérei nevű párton kívül mindenki más részvételével.

Az első Conte-kormányban belügyminiszterkedő Salvini megálljt parancsolt az Olaszország vállára nehezedő tengeri migrációnak, bevándorláspolitikai örökségét azonban a második, tisztán baloldali Conte-kormány megtagadta, megágyazva ezzel annak a nagy semminek, ami aztán Mario Draghi alatt az olasz külpolitikát jelentette. Az európai helyreállítási tervet, amelyet a kifejezetten a koronavírus-járvány gazdasági hatásaiba kis híján belerokkanó olasz gazdaságnak találtak ki, az Európai Bizottság nem akarta egyenesen a maffia zsebébe utalni, így született meg a nagy Brüsszel–Róma-deal: Brüsszel utalt, az uniós pénzek felhasználását pedig a megbízható eurobankár, Draghi felügyelte,

Olaszország viszont cserébe nem folytatott külpolitikát – így eshetett meg, hogy a tengeri migráció első számú európai célpontjának, a kontinens egyik legnagyobb gázfogyasztójának a hangját sem a migrációs, sem a szankciós vitában nem hallottuk az utóbbi években sem pró, sem kontra.

Szeptembertől ennek is vége lesz. A felmérések szerint az őszi papírforma egy jobbközép győzelem kényelmes hárompárti többséggel; Giorgia Meloni örülhet, mert az egységkormányból való kimaradásának köszönhetően ő vezetheti a jobboldali kormányt; Salvini a brüsszeli milliárdokért jobboldali vezetői szerepének elveszítésével, másodhegedűsséggel fizet; a szenátori helyért induló Silvio Berlusconit pedig ismét visszaviszik a kormányzás közelébe a tehetséges fiatalok.

Magyarországnak ez rendkívül jó hír:

ha az európai politikában az Európai Konzervatívok és Reformisták vagy az Identitás és Demokrácia képviselőcsoport felé orientálódik, emellett nyer a kormány egy fajsúlyos szövetségest a szankciós, energetikai, Európa jövőjére vonatkozó és migrációs politikája mellé, s az orosz–ukrán háborúra ideológiai helyett reálpolitikai válaszokat kereső német–francia tengelybe a magyarhoz kísértetiesen hasonló szempontokat visznek majd be az olaszok.

Természetesen a jobboldali koalíción kívül egyéb forgatókönyvek is lehetségesek – ugyanakkor a baloldal két nagyobb tömörülése, a régi motoros Demokrata Párt és a hatalmas protestpártból vergődő középpárttá olvadó Öt Csillag Mozgalom között a múlt évben a végletekig megromlott a viszony.

Három év után elhárult tehát az akadály: az olaszok, akik a felmérések szerint 2019 óta egyhangúlag jobboldali koalíciót akarnak, végre megkaphatják, Luigi Di Maio kirúgásával pedig az olasz külügyminisztérium ismét megtelhet tervvel és élettel.

(Fotó: Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnök, az ellenzéki jobbközép Forza Italia /Hajrá Olaszország/ párt vezetője /k/ fogadja Matteo Salvinit, az olasz kormánykoalícióban részt vevő Liga párt és Giorgia Melonit, az ellenzéki Olasz Testvérek párt vezetőjét a római rezidenciáján 2021. október 20-án.MTI/EPA/ANSA/Claudio Peri)