Egyházi nemzetstratégia?

Confessio et natio – (hit)vallás és nemzet. Hogyan kapcsolódik össze vagy különbözik egymástól életünk e két valósága a hit gondolatában és a vallási közösségek életgyakorlatában? Idén nyáron a nagy múltú szárszói konferencián a Kárpát-medencei magyar református nemzetstratégiáról tanácskoztunk.

Az Egyház nemzetekfelettisége azt jelenti, hogy Isten Krisztus által minden embert magához hív a hívők közösségébe minden népből, nemzetből. Az Egyházhoz tartozásnak nincsenek faji, nemzeti, kulturális, nyelvi akadályai, hiszen egyetemes, vagyis görög eredetű kifejezéssel: katolikus. Így vallja ezt minden egyházi közösség. Ezt az egyetemességet leginkább a római katolikus egyház jeleníti meg és éli, hiszen az egyház a világ bármely táján és bármely országában szolgál, a hívők közössége a római szentszék által meghatározott egyetemes rend és szabályok szerint működik. Történelmi adottság az is, hogy a különböző nemzetek egyházai karakteresen különböznek egymástól, s csak ha Magyarországot nézzük, nálunk is négy, tagságában kicsi, de gazdag történelemmel bíró ortodox egyház működik, mely önmagát elsősorban a nemzeti hovatartozás alapján különbözteti meg, és egyházi felsőbbsége nem is nálunk, hanem az anyanemzete országában van. A történelmi protestáns egyházakra is igaz, hogy nemzeti alapon építették fel egyházi szervezetüket. Bárhogy alakult is a történelem során az egyetemesség és a lokalitás viszonya, egyetlen egyházi közösségnek sem lehet érdektelen, hogy hol él, milyen az adott környezet, az a történeti és kulturális meghatározottság, amely befolyásolja szolgálatát. S ha abban a helyben, mely életének tere, isteni szándékot és döntést lát, akkor természetszerűleg ebben az összefüggésben teszi fel magának a kérdést: mi a dolgom éppen itt arra a világra, nemzetre nézve, melybe helyeztettem? „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére” – szólítja meg Istent a Himnusz költője nemcsak az egyház, hanem a nemzet tekin­tetében is vallva az isteni meghatározottságot.

Ezért van értelme az egyháznak is nemzetstratégiát készíteni, ahol önmagáról vall a nemzet nyilvánossága előtt, és bemutatja, amit ő tud felkínálni a tágabb közösségnek mint támasztékot, sajátos alapértéket, valami olyat, ami megkülönbözteti más, a nemzetet alkotó közösségektől. Manapság egyre inkább azt a tendenciát látjuk, hogy individuális igények fogalmazódnak meg a hittel, a vallással, az egyházzal szemben. „Miben segít engem személyesen a hit, a vallás, az egyház, a pap, ha gyászolok, ha beteg vagyok, ha a gyermekemmel van gondom, ha a házasságom van válságban, ha nehéz döntéseket kell hoznom…?” A magyar reformátusok „kemény magja” mégis úgy tekint magára, mint közösségre, amely nem elsősorban saját egyháza tagjaiért akar tenni, hanem éppen azokért, akiknek az egyházon kívül szükségük van a lelki, anyagi segítségre. S a legtöbb, amit adhat, az a meg­győződés: a 21. században is érdemes abból a tanításból kiindulni, amelyik már kétezer éve szolgál mérceként és erőforrásként annyi közösségi és egyéni élet számára. És ez nem más, mint a keresztény tanítás. Ebben minden egyházi közösségben egyetérthetünk.

De mi, reformátusok különös hangsúllyal tesszük hozzá, hogy ennek a tanításnak nemcsak kiindulópontja a Szentírás, hanem belső mércéje is, norma normans. S ezért a Szentírás tekintélyének védelme, érvényének fenntartása, az abból fakadó hiteles élet megmutatása az, ami pótolhatatlanná tesz bennünket. Mi „az Ige egyháza” vagyunk, elsősorban Bibliát olvasó közösség, mert ezt a könyvet nem egyszerűen a hitünk egy tiszteletre méltó dokumentumának tartjuk, hanem egy olyan isteni-emberi világnak, melyből ma is élni lehet. Egyház, nemzetet szolgáló egyház akkor és addig lesz, amíg ezt a meggyőződésünket, hitvallásunkat nem adjuk fel.