Rajcsányi Gellért írása a Mandiner hetilapban
A manapság is sűrű erdőkkel borított dunakanyari hegyek láttán nem is olyan nehéz elképzelni, milyen lehetett a környék 1335-ben, amikor – nyilván kellően fényes udvartartásukkal – megérkeztek Közép-Európa királyai Visegrádra.
Három uralkodó három irányból, három nemzeti érdeket képviselve.
A házigazda Károly Róbert király volt az Anjouk dinasztiájából, abból a francia eredetű házból, amely fennállása talán legnagyobb sikerét érte el azzal, hogy hosszas hadakozás után Károly Róbert megszerezte magának Európa egyik legnagyobb hatalmának, a Magyar Királyságnak a trónját.
Ismeretes, Károly Róbert az Árpád-ház kihalása után, bizonytalan és vészterhes időkben vált királlyá, hogy aztán szervezőmunkájával, a királyi hatalom megerősítésével és az államiság továbbépítésével megalapozza hazánk késő középkori újabb fénykorát, amit fia, Nagy Lajos, majd később Zsigmond és Mátyás is fenn tudott tartani. De ez akkor még a távoli jövő ígérete volt – Visegrádra súlyos nemzetközi konfliktuscsomagot jöttek megoldani a királyok.
Az 1335-ben Károly Róberthez hasonlóan veterán uralkodónak számító Luxemburgi János cseh király
régóta meg akarta szerezni a lengyel trónt is,
amelyen akkor egy újonc, III. Kázmér ült két éve. Kázmér megörökölte atyjától a csehekkel és a német lovagrenddel folytatott, kétfrontos konfliktust, amire legalább részben megoldást akart találni, és ezért nyitott a cseh királlyal való találkozó felé.
A magyar király szívesen vállalta a közvetítő és házigazda szerepét, már csak azért is, mert addigra a csehekkel már elég szoros szövetségre lépett. Hazánk és Csehország között gyakorlatilag valutaunió létezett akkoriban, és a két ország közös érdeke volt a nyugati germán szomszédokkal, különösen a Béccsel szembeni fellépés is.
Visegrád politikai sikertörténet lett: a cseh király lemondott lengyelországi trónigényéről, a lengyel király elismerte a német lovagrend pomerániai birtokait,
a három király pedig kölcsönös katonai segítségnyújtásról egyezett meg
a német-római császár és az osztrák herceg ellen.
Új, Bécset elkerülő kereskedelmi útvonalban is megállapodtak. Az elrendezett viszonyok nyomán új virágkorát kezdte élni a három közép-európai királyság, s közben együttes erővel tudtak fellépni nyugati szomszédaikkal szemben.