Amikor változni kezd a világ

Elődlapunk, az Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata a Mandiner hetilapban

2001-ben érkeztem Magyarországra, már könyvvel rendelkező szerzőként, egyetemi diplomával és egy vékonyka hátizsákkal – akkor még nem tudtam, hogy nem csak békaemberekkel fogok találkozni, sőt én magam leszek a béka, akit a pannon gólya keresztben nyel le. 2006-ig küzdöttem a letelepedési engedélyért, ami az állampolgárság előszobája, közben meg afféle outlaw-státuszom volt, ami azt jelentette, hogy jártam át a határon pecsételtetni, mindenféle furmányos módon dolgoztam, mert az hamar nyilvánvalóvá lett, hogy senki, de az égvilágon senki nem fog segíteni rajtam, ha mondjuk egy hétig nem keresek pénzt – ott halhatok éhen az aluljáróban, a kutya sem törődik majd velem.

És nemcsak hogy nem segítettek, de ott kötöttek belém, aláztak meg, akadályoztak és tettek keresztbe, ahol csak lehetett – most nem is csupán a kettős állampolgárságról szóló, gyászos emlékezetű népszavazásra gondolok, hanem az összes hivatali hercehurcára, visszadobott kérelemre, nemzetbiztonsági meghallgatásra, „beszél-e magyarul?”-ra,

(mikor kértem a nénit, nem lehetne-e magyarul a papírjaimra írni, hogyaszongya Marosvásárhely), a határon átélt vegzálásokra (magyar részről!), amitől a mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha meglátok egy egyenruhás pöffeszkedő senkit, a mondvacsinált ürügyek mentén kirajzolt elutasításokra, egyszóval mindenre. Persze, minek jöttem ide, ugye, és tényleg, de ennek a megvitatására majd máshol kerítünk sort, amúgy magam is gyakran gondolkodtam és gondolkodom ezen.

És miközben mindez zajlott, albérletet és munkát kellett keresnem, tanultam, dolgoztam, („rossz”, „tört” magyarságommal) könyveket írtam, és irigykedve néztem a magyarországi születésű felebarátaimat. Hogy őket szociális háló védi, ha elvesztik a munkájukat, kapnak munkanélküli-segélyt, vagy ha már azt sem, még mindig ott a család, amely segít valahogy, legalább annyival, hogy fedél lesz a fejük fölött, és egy darab kenyér az uzsonnástáskájukban. Felfoghatatlan, paradicsomi állapotnak tűnt akkor magyar állampolgárnak lenni. (Azóta persze cizellálódott a véleményem, és láttam is sok mindent, azt is, ahogy emberek mégiscsak kihullnak a totális nihilbe, legyenek bármennyire állampolgárok; de az akkori zavaros érzéseim között ugyancsak előkelő helyet foglalt el az irigykedés, miközben kétségbeesetten próbáltam magam a víz színén tartani… de minden kifutó angolcsoportom vagy egyéb véget érő munkám kisebb tragédiával ért fel, mert belengette a teljes ellehetetlenülés, az utcára kerülés, az éhkopp veszélyét.)

Dolgoztam hát, igen fegyelmezetten és sokat, nemigen jártam inni vagy bulizni, így telt el jó pár év,

Persze, akkor még fiatal voltam, naiv és erős, most meg már öreg vagyok, mint az országút, gyermekeim vannak, és sokkal több félnivalóm. Mégis: a nyár derekán éppen megváltozó világban régi ismerősömként fogadom az érzést, a létbizonytalanság fenyegető és jéghideg fuvallatát, helló, létbizonytalanság (és unalomig ismert, unt öngondoskodás), my old friend, you’ve come to talk to me again…

Látom azt is, mennyire megijedtek az emberek, és jogosan, hiszen sokan először találkoznak mindezzel. Nincsenek számukra sem megnyugtató szavaim, sem tippjeim, mindazonáltal: a gondolat rettenetes, és ha hagyjuk magunkon eluralkodni, a pánikroham garantálható.

Ezért nem szabad közel engedni magunkhoz az érzést – egyszerűen nem szabad engedni magunknak, hogy belemerüljünk és végiggondoljuk.

Szépen össze kell szorítani a vásott fogakat, és csinálni, amit lehet, ameddig lehet. Csüggedjetek bátran, emberek,

senkinek nem dolga, feladata. Az Úr kegyelme legyen velünk!

Nyitókép: Shutterstock