A rendszer, ami okosabb nálunk

Robert Dunn biológus, az Észak-karolinai Állami Egyetem professzora. Pályája jelentős részében a közép-amerikai esőerdők regenerálódását tanulmányozta, a csaknem teljes kiirtásukat és a mezőgazdasági hasznosítást követően. Arra volt kíváncsi, hogy mennyi időbe telik a biológiai sokféleség visszatérése a kizsigerelt földterületekre. Ekkor tűnt fel neki, hogy sokéves munkálkodása után is „kevesebbet tud az esőerdőkről, mint egy nyolcéves amazóniai kisgyerek”. A felismerésére épülő alázat azóta is szerzőnk védjegye.

A jövő ökológiáját bemutató szép és izgalmas könyvében Dunn az egész bolygóra kiterjeszti a természet ellenálló képességéről folytatott kutatásait. Meggyőződése, hogy ez utóbbit jelentősen alábecsüljük: a nyers természeti erők és az organikusan fejlődő élet sokkal teherbíróbb, mint azt az emberiség mindenhatóságáról fantáziáló politikusok, technológusok vagy éppen zöldszervezetek gondolnák. Sőt, ahogy a Homo sapiens „egyre inkább visszavonul a fertőtlenített terekbe”, a „sterilitás bunkereibe”, annál inkább tapasztaljuk majd, hogy képtelenek vagyunk uralmunk alatt tartani a természetet – benne mikrobiális ellenfeleinkkel. A Harvard Egyetem egyik kísérletében nemrég a halálos dózis sok­ezerszeresének (!) megfelelő antibiotikummal kezeltek egy baktériumot, amely nemcsak túlélte a megpróbáltatást, de alig tíz nap alatt kifejlesztette rezisztenciáját. Ugyanez a képesség fedezhető fel a házi poloska vagy éppen a mezőgazdasági kártevők esetében is. Azt már csak én teszem hozzá, hogy az USA kísérleti atomrobbantásainak helyszínét adó Bikini-atollon vagy éppen Csernobil szűkebb környezetében ma nagyobb biológiai sokszínűséget mérnek, mint valaha. A földi élet „algoritmusa” olyan erős, hogy azt a természettudomány jelenlegi törvényeivel le sem tudjuk írni.