Fecskék és rejtekutak

Pár éve fedeztem fel a partifecske-költőfalat. Hajdúnánásról Debrecen felé tartva, ha a kicsiny falunál, Hajdúvidnél balra fordulunk, akkor a gyér forgalmú út mellett terebélyes homokfalat találunk, ahol rendszeresen partifecskék fészkelnek. Újabban gyurgyalagokat is észrevettem, e két faj gyakorta telepszik egymás mellé. Nézem és hallgatom őket, figyelem légi manővereiket, a gyurgyalagok színes tollazatát, hallgatom kedves hangjukat. Az a nem egészen mellékes tény sem zavar, hogy egyébként ez a költőfal a szeméttelep része, vagyis a madarak mellett, a fák között, körös-körül csupa szemét. Nyomok, a modern ember civilizációjának nyomai.

Egy lapp halász egyszer arra a kérdésre, hogy miért tiltakozik a folyóra építendő vízerőmű ellen, állítólag azt felelte, hogy azért, mert „ez a folyó része a lényemnek”. Számomra ez nem valamiféle pogány azonosulás. Inkább a létezésnek ennél szebben és találóbban nehezen megfogalmazható élménye, amit sokkal inkább megérezni, semmint elbeszélni lehet. A scrutoni ökofíliánál is több, noha az „arra hív fel, hogy szeressünk, ne pedig kihasználjunk”. Belemerülés a lét mélységébe, fokozott érzékenység, a „teljesség lélegzetvétele”, ahogyan Pilinszky mondaná. Olyan távlat, amely nem nélkülözi a részvétet. „Fel akarom fedezni és meg akarom segíteni a dolgokat, hogy ajándékképp visszakapjam tőlük önmagamat. Hogy élni segítsenek” – mondja a katolikus költő, s egyre inkább úgy érzem, az egyéni szabadság is valami ilyesmiből fakadhat.