Apró lábaimon szandál, talán sárga, bele is megy a hülye kavics, mint mindig. Szúr. Első emlékeim egyike: caplatunk fel a Szirtes utcán a Citadella felé, napi sétánk édesanyámmal, nyári verőfény, zöld lombok, forgalom alig, noha ekkor még kétirányú. Nem kis munka egy háromévesnek egymás után rakosgatni a lábait a világnagy hegy meredek oldalán. Mégsem lázadok: édesanyám következetes pedagógus, akárhogy toporzékolnék, nem venne fel, minden ellenállás hiábavaló. Inkább beszélgetünk, mesél, viccelődik, tanít. Kiflivel tápláljuk Partizánt, a jókora zsemleszín kutyát a Mihály utca sarkán, annál a háznál, ahol egészen a legutóbbi időkig – kuriózum, a Gellérthegyen kétezerhúszban! – egy kis baromfiudvar is volt, meg galambdúcok, mögötte kétszintes épület, oldalán ronda golyónyomokkal.
A Gellérthegy tette ki ekkor világom nagyobbik részét – kivételesen neve is volt, mert meg kellett különböztetni a másiktól, Csillaghegytől, a világom másik részétől; ellenben idővel rácsodálkoztam arra, hogy más parkokat is parknak hívnak, nem csak a víztározóét. Amit ma javarészt Filozófusok kertje névvel illetnek, a távolabbi végében elhelyezett szoborcsoportról elnevezve – Buddha, Gandhi, pacsira csábítva tenyereit nyújtó Ehnaton, Jézus és társai. Tetején várfalakat idéző körítésben kilátóbástya, amannak végében pedig ma is ott áll Budapest egyesítésének emlékére Vadász György szobra: mészkőtalpazaton a város bronzszövetéből kimagasodó Buda királyfi és Pest királykisasszony, a város templomtornyait pedig – lévén kiváló kapaszkodók – fényesre koptatták sűrű gyermekkezek.
Nem kis munka egy háromévesnek egymás után rakosgatni a lábait a világnagy hegy meredek oldalán”