Végigjárni a hazavezető utat

Weisz Teodóra írása a Mandiner hetilapban.

A pandémia alatt az emberiség jól vizsgázott – mondta múlt heti lapszámunkban Barabási Albert László hálózatkutató –, mert képesek voltunk felismerni közös érdekeinket, és az élet ha más módon is, de ment tovább. A gondolatot felidézem, miközben ámulva nézem az Otthon, otthon című dokumentumfilm egyik jelenetét: 2020-at írunk, gyimesi zarándokok szépséges csángó viseletben, amelyet kék gumikesztyű és maszk egészít ki, éppen szakszerűen fertőtlenítik a búcsús kereszt szárát. A fertőtlenítésre azért van szükség, mert abban az évben elmaradt a pünkösdi csíksomlyói zarándoklat, helyette – az állami és az egyházi rendelkezésekkel összhangban – három-négy fős kereszt­aljak adták faluról falura a gyimesi keresztet, akár egy stafétabotot, hogy mégiscsak eljusson a kegyhelyre.

A zarándokok között ott volt Renáta, egy gyimesbükki fiatal lány, a film az ő útját kíséri. Budapesten dolgozik amúgy, de a járványhelyzet home office-ba kényszerítette a szülőfalujába, és ha már ott volt, elhatározta, hogy néhány társával végigjárja a negyven kilométeres zarándok­utat. Ha lehántjuk a díszletet: a táj, a nyelvjárás és a viselet lenyűgöző szépségét – amit persze nem lehet, mert akarva-akaratlanul rabul ejt –, egy útkeresés története bontakozik ki előttünk. Végtelenül őszinte mondatok hangzanak el kétlakiságról, szülői örökségről és saját útról, a tradíció vállalt és nehezebben elfogadható elemeiről, befogadottságról és idegenségérzetről. És arról, hogy mi ez a zarándoklat, amelyen gyerekkora óta jó néhányszor részt vett már: összmagyar népünnepély vagy szakrális élmény? Kell-e egyáltalán választani? A gyalogút alkalmat ad Renátának, hogy megfogalmazza a viszonyát a gyimesi gyökerekhez és a budapesti életformához, és kapcsolódási pontokat keressen a végletek közt.„Vele együtt újból végigmehettem az úton, aminek talán soha nincs vége. Hiába élek már hosszú ideje Magyarországon, szeretek itt lenni, Székelyföldre, Csíkszeredába mindig hazamegyek. Kivételes alkalom egy rendező életében, ha olyasmiről készíthet filmet, amihez őszintén, lélekben is tud kapcsolódni. Én most átélhettem ezt az élményt” – mondja Nagy Anikó Mária, az idei Magyar mozgókép fesztivál versenyprogramjában szereplő film budapesti jeleneteinek rendezője. A lezárások miatt nem forgathatott Erdélyben, az ott felvett részeket Szabó Attila székelyudvarhelyi filmrendező rögzítette. A stáb két fele nem találkozhatott személyesen, de ez jóformán többletet ad a filmnek, Renáta „két személyiségét” kétféle karakteres rendezői felfogás adja vissza; szerkesztői bravúr, hogy a történetmesélés szálai mégis akadálytalanul fonódnak össze.

Ha megtartjuk a hagyományt, a hagyomány megtart minket – jut eszembe a megfigyelés, ahogy Renáta arcát mutatja a kamera; a zarándokút végén a csíksomlyói templomkertben ül, miközben bent a kegytemplomban üres padsorok előtt folyik a szentmise. És mintha válaszolna a gondolatra, nemsokára arról beszél, hogy furcsa lenne neki, ha a leendő gyermekei esetleg úgy járnának-kelnének Gyimesben, akár egy múzeumban. „Renátát ki lehet venni Gyimesből, de Renátából Gyimest nem” – hangzik el még, és nem marad más hátra, mint hogy vele örüljünk annak a szabadságnak, ami megadatott neki, hogy kereshesse és megtalálhassa, hol is van számára az igazi otthon.

(Otthon, otthon. Dokumentumfilm. Szőts István Filmműhely, 2021)