Beszélni nehéz, hallgatni még nehezebb

Úgy tűnhet, talán jobb ilyenkor csendben maradni. Ilyenkor, amikor a világ mindkét fele vadul hajszolja magát bele a harmadik proxi-világháborúba, és harcias nyilatkozatok csattognak. Közben a valóságos lövészárkokban két testvérnép gyilkolja egymást ronda, távoli zsarnokok érdekeiért, olyanokért, akik lövészárkot legfeljebb fényképeken vagy számítógépes szimulációban láttak.

Ők mondhatnak keményeket: nem az övék a szétlőtt iskola, templom, kórház, kunyhó, nem ők élik a kibombázottak életét, legfeljebb egy propagandafotóra állnak össze messzire szaladó cselekedeteik áldozataival, majd visszaülnek jól páncélozott autóikba, s testőrök és kékvillogó-fullajtárok tisztította sztrádán robognak tovább.

A hátországokban – most minden föld az, ahová éppen csak a gáz- és benzinjegyet helyettesítő őrült drágulás jutott el, rakéták és golyók szerencsére nem – pedig csúcsra jár a politika jóember-gyára, baksisért dörgölőznek a megtámadotthoz, itthon voks, a neten lájk, külföldön presztízs. Az oroszok reputációja ebben hagyományosan rosszabb, de az ukránok mögé tényleg felsorakozott az Egyesült Államok súgócetlielnökétől a világsajtón át a szomszéd profilképkeret-legényekig mindenki, így a médiaháború már a legelején eldőlt.