Lelkiség, mélység, merülés

Ádám Rebeka Nóra és Varga Mátyás Zsolt interjúja a Mandiner Útravalóban

Akik titeket hallgatnak, mit szeretnek bennetek?
Czakó-Kuraly Sebestyén: Szerintem nem feltétlenül a zeneiségünk, inkább a lelkivilágunk miatt hallgatnak minket. Talán érzik, hogy próbálunk megközelíteni egy bizonyos lelki mélységet. Úgy gondolom, a szövegek emelkedettek, és nem a megszokott szórakoztató zenei hangulatot hozzuk, inkább egyfajta merülős érzést. Kicsit át tudnak kapcsolni egy más állapotba.
Balla Gergely: A Platon semmiképp nem hát­térzene, inkább egy fókuszáltabb, intenzívebb találkozás a dalokkal. Amiket Sebő mondott: lelkiség, mélység, merülés – szerintem is ezek azok, amiket egy hallgató keres a zenénkben. Mi pedig az egyénen túlmutató világban, a kollektív tartományokban igyekszünk matatni. Kicsit úgy tudnám összefoglalni, hogy a mai világban sok minden a felszínen zajlik, de ha az ember elkezd mélyfúrásokat végezni – az egyénen, az énen, az egón túlra fúrja magát –, ott mindenkivel tud találkozni. Akik minket hallgatnak, talán ezeket a mélyben lévő találkozásokat keresik – önmagukkal és egymással.

A mostani egocentrikus világ nem kedvez ennek. A saját hitünkön tapasztalhatjuk, hogy keserves napi harcot jelent az egót legyőzni. Nektek ilyen egyszerűen megy?
B. G.: Nem mondanám, hogy egyszerűen megy. Állandó belső munka, de Sebővel mindkettőnkben van belső indíttatás, drive, ami a mélységek felé orientál minket. Ez nem feltétlenül választás kérdése, inkább ilyen alkatok vagyunk.
Cz.-K. S.: Valóban nem könnyű, nekünk is napi küzdelemmel jár. Talán inkább az a különbség a társadalom jelentős része és köztünk, hogy mi feszegetjük ezt, újra és újra nekiugrunk. Nem gondolnám, hogy jobbak lennénk bárkinél ebben, egyszerűen jobban akarunk befelé figyelni.
B. G.: Ezzel a belső határtalansággal szerintem mindenkinek dolga van, és az, hogy a mai világ folyton a felszínen tartja az embert, nem segít. Ugyanakkor bárki, aki meghallgatja a zenénket, remélem, egy kicsit bekapcsolódhat ebbe a mélységbe. Nem mondom, hogy ez a célunk, de amikor olyan visszajelzéseket kapunk, hogy valakire e téren hatással volt, annak nyilván örülünk. Ha bárkit meg tudunk érinteni, az jó, de nem akarunk győzködni embereket, hogy „csak befelé vezet kiút”. Nekünk önmagában a merülés­élményben, majd a felszínre hozás aktusában van a katarzis. Annak örülünk, ha a mélységben talált dolgokat ki tudjuk bontani.

Van, hogy meglepődtök, mi van odalent?
B. G.: Persze. Mindenki azt mondja, hogy a dalszerzés terápia, ami igaz is, de arról kevésbé beszélnek a művészek, hogy amikor merülsz és befelé figyelsz, van, hogy ijesztő dolgokkal találkozol. Mint amikor alámerülsz a tengerben – minél mélyebbre mész, annál nagyobb a nyomás, és a felszíni perspektívából annál torzabb élőlényekkel találkozol. Ugyanígy, ha az ember önmagában merül alá, annál nagyobb a nyomás, és annál torzabb dolgokat talál ott. Ezekkel aztán hétköznapi tudatállapotban kell szembenézni: ott belül az is én vagyok.

Gyakran használtok ősi szimbólumokat: fa, víz, csillagok, tűz. Miért?
B. G.: Amit a nyelv és a szavak szintjén el lehet mondani arról a tartományról, ami minket igazán érdekel, már az ókorban mind elmondták és leírták. Vannak a jelképek, amiket te is felsoroltál: az égbolt, a madár, a fa, a víz, a tűz, a tenger – ezek azok a szimbólumok, amiket kortól és kultúrától függetlenül mindenhol megtalálunk az emberek kifejezésmódjában. Mivel mi azt a tartományt keressük, ami az énen, a téren és az időn túl van, ezekhez a kortalan és időtlen szimbólumokhoz nyúlunk.

Ha már szavak, mire elég a szó? A szöveg egy adott ponton nem válik teherré?
B. G.: De, abszolút. Állandó küzdés nekünk, hogy minek megszólalni. Minek megtörni a csendet? A csendnél többet a legbravúrosabb költő sem fog tudni soha mondani. Azt kérded, mire elég a szó. Nem tudom. Ha erről a szavakon túli tartományról szeretnél beszélni a nyelv szintjén, olyan, mintha egy pohár vízzel kínálnád az óceánt. Semmire nem elég, mégis van egy belső késztetés: így nem tudsz mit tenni, csak kínálod tovább a pohár vízzel az óceánt.
Cz.-K. S.: Itt van egy kis különbség köztünk Gergővel. Bennem sok kérdőjel felmerült az elmúlt néhány évben a szövegek kapcsán, hogy talán az egésznek semmi értelme, mert nem tudom kifejezni azt, ami bennem van. Egyszerűen nem tudok olyan mélységből írni, ahonnan például dallamot elő tudok hozni. Zavart, hogy minden szöveg, amit elkezdek egy mélyről jött ötletre hozni, már ront a zenémen. Így az instrumentális zene felé fordultam, lázadni kezdtem a szövegek ellen, ami jelenleg is tart. Van bennem egy olyan érzés, hogy soha nem fogom tudni visszaadni szavakkal azt a mélységet, amit érzek. De ott van Gergő…
B. G.: …aki szintén nem tudja elmondani.
Cz.-K. S.: …aki ezzel egyetért, mégis megkísérli a maximumig elvinni, amit a szavakkal lehet. Bennem nincs meg az a kitartó akarat, ami benne; pedig ő is tisztában van vele, hogy nem fogja az óceánt kitölteni egy pohárba. De ő töltögeti, és mindennap megpróbálja felülmúlni önmagát. Ezt nagyon tisztelem benne.

Mi tart vissza titeket attól, hogy csak instrumentális zenétek legyen?
B. G.: Az, hogy ebben nincs konszenzus köztünk. A nyelv valóban egy keretrendszer, de a zene is az. Szerintem illúzió, hogy a szavak nélküli zenében közelebb lehet kerülni ahhoz a mélységhez, amihez szeretnénk, ugyanis a zenének ugyanúgy megvannak a játékszabályai. Hangokról, rezgés­számokról beszélünk.
Cz.-K. S.: Ezek is emberek által felépített rendszerek.
B. G.: Még ha kilépünk is a temperált hangrendszerből, és bennszülött törzsek zenéit figyeljük meg, ott is megtalálható a következetesség. Az a mélység, amit mi keresünk, túl van a rendszeren, de a káoszon is: artikulálhatatlan. Az, hogy az adott rezgésszám az én torkomból jön ki, és azt mondja, hogy „óceán”, vagy pedig egy gitáron fogok le egy akkordot, teljesen mindegy: mindenképp torzul a lényeg, és rétegek rakódnak rá.

A fesztiválszervezők hogyan fogadják, hogy a koncertjeitek alatt nem pogózás van, hanem kicsit csöndesebb, együtt éneklős elmélyülés?
Cz.-K. S.: Most már nem lepődnek meg rajta. Megszokták.
B. G.: Egy ideig mi is meglepődtünk ezen. Főleg miután váltottunk, és sokkal grandiózusabb lett a zenénk, ám a közönség továbbra is statikus maradt. Aztán ahogy beszélgettünk az emberekkel, mindig mondták, mennyire katartikus volt, becsukták a szemüket, és hihetetlen dolgokat éltek meg. Meg kellett értenünk, hogy nálunk befelé robbanás van, inkább egyfajta szertartásos jellege van a koncertjeinknek.

Megmutattam a Valaki jár a fák hegyén számotokat egy venezuelai ismerősömnek. Nem értette a szöveget, de elsírta magát, annyira megérintette.
B. G.: Most kirázott a hideg… Ilyeneket azért jó hallani, mert törekszünk rá, hogy a szöveg és a dallam intenzíven ugyanabba az irányba húzzon. Ha az egyiket kiveszed, még mindig ott a másik, s ugyanúgy érzed, miről szól az egész.

Miből nyeritek az energiát az alkotáshoz?
Cz.-K. S.: Ezen még soha nem gondolkoztam. Talán abból, hogy megpróbálom üríteni a nap­jaimat. Elég konformista ember vagyok: próbálok kényelemre törekedni, hogy mindig kész legyek arra, ha kreatív impulzus ér, foglalkozni tudjak vele. Szerintem az alkotói energiám nagyrészt annak köszönhető, hogy lecsupaszítom a napjaimat – minél kevesebb hétköznapi teendő terelje el a figyelmemet.

Ha végighaladunk a belső térképeteken, kezdtétek a gyász feldolgozásával, majd elkanyarodtatok az istenkeresés felé, onnan pedig a belső én útjára léptetek. Merre tovább?
B. G.: Remélem, minél mélyebbre. Ha belegondolok, öt éve ki voltam és most ki vagyok, mintha két különböző ember lennék, és valahol mégis ugyanaz. Arról egyelőre fogalmam sincs, mikről írhat majd zenét tíz év múlva akár egy ötgyerekes családapa. Édesanyámmal, aki költő, sokat beszélgettünk erről, és talán a lényeg, hogy ne váljunk önmagunk epigonjává: inkább legyen állandó úton levés az alkotásban.

Nyitókép: Mándi Emese