Érző szívű állatorvos, etikus vadász, világot járt vízilabdázó, edző és sportdiplomata, s egyben a magyar sporttörténet legendás személyisége – aki nem szeret kérkedni a trófeáival. Kemény Dénessel beszélgettünk élete legfényesebb, illetve kevésbé ismert napjairól.
Csisztu Zsuzsa és Rajcsányi Gellért interjúja a Mandiner Útravalóban
Hogyan telnek mostanában a háromszoros olimpiai bajnok edző mindennapjai?
Hullámoznak: van, amikor a Testnevelési Egyetemen való oktatással, és van, amikor a nemzetközi elfoglaltságokkal. A „TF-en” távoktatásban tanítjuk a diákokat vízilabdára…
Lehet levelezőn tanítani a vízilabdát?!
A vízilabdát igen. Régebben sikeres vízilabdázók is járnak ide, mert korábban nem volt szakedzőoktatás – például most Bíró Attila, a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya. Nyilván nem magáról a vízilabdáról fog itt a legtöbbet tanulni, hiszen azt oktathatná ő is. Nem írunk részletes vízilabdaszakkönyvet, mert mire a nyomdába kerülne, a fele elavulna, annyira gyorsan változik a sportág.
Ma kurrens dolog vízilabdaedzőnek menni?
Igen, túljelentkezés van – tizenöt éves vákuum volt, ameddig nem lehetett szakedzőnek tanulni. Sokan utólag végzik el a tanulmányokat, mások fiatalon lépnek most erre a pályára. Ezek rendes fiúk, mert egy rövidebb tanfolyam is elegendő lenne bizonyos szintű edzői munkához. De akik a TE-n tanulnak, egyetemi szintű tudást igényelnek. Szoktam nekik mondani: lehet, hogy ők többet tudnak nálam. Mondhatnak olyat, amin én meglepődöm, aztán igazat adok nekik. De olimpiai aranyérmes edző kinevelését nem tudom ígérni. (Nevet) Azt viszont igen, hogy mindent, amit én gondolok, átadok.
Évszázados magyar sporttörvény, hogy »győztes csapaton ne változtass«. Nálam ez nem volt érvényes”
Mi mindent igyekeznek átadni?
Az oktatással az a célunk, hogy az edző ne csak abból dolgozzon, ne csak azt adja tovább, amit játékosként átélt, hanem tudjon például arról, hogy a sportoló szervezetében mi zajlik le, amikor edz. Biológiát kell tanulni – persze nem orvosi szinten –, majd jön az edzéselmélet, a módszertan, a pedagógia, a pszichológia. És a sportdiagnosztika, illetve -analitika, ami egyre fontosabb – az adattömegek, amelyekből a játékosok, a saját csapat, illetve az ellenfél erősségeit és gyengeségeit tudják felmérni, illetve az adott meccset is mélységében át lehet tekinteni. Az analitika persze nem dönt helyetted – de tízből egyszer felhívhatja a figyelmet egy-egy rosszul megítélt helyzetre, nem megfelelő döntésre. Butaság lenne nem használni.
Van Kemény Dénes-i stratégia?
Igen, a terveim és a döntéseim egy stratégiává álltak össze. Arra nem vállalkozom, hogy pontokba szedve felsoroljam, bár ha megkapnám házi feladatnak, lehet, hogy egy hét alatt megcsinálnám!
Emeljünk ki azért pár pontot!
Rendben. Edzésmunka: olyan legyen, hogy a lehetőségekhez képest ne legyen túl sok az időtartama. Ne legyen benne túl sok olyan, amit nem szeretnek csinálni. De az elvárt szintet mindenképp produkálniuk kell. Harmincöt percnél hosszabb erős úszás nálam sose volt. Máshol egy-másfél óra ilyen úszás is előfordul. Annak a lehetőségét kerestem mindig, hogy a fizikai munkában kevesebb idő alatt jöjjön meg az eredmény, mint az szokás, mint az az ellenfeleknél várható. Abból indultam ki, hogy a játékos utál olyat csinálni… amit utál. Ha már utálja, csinálja minél kevesebbet. A másik: mindig elmondtam részletesen, hogy egy adott edzés miben fog minket segíteni a meccsen, hogy győzzünk. Mert győzni szeretnek. A saját döntéseim tudatosítására nagyon odafigyeltem – ez segített a játékosok hozzállásán is. A végén belelkesedtek, elindult köztük a verseny. Én ténylegesen versenyt csináltam a játékosok között például a csapatba kerülésért. Négy-öt játékoson – nagyrészt a leendő háromszoros olimpiai bajnokokon – kívül az utolsó napokig nyitva hagytam a kérdést, hogy kik kerülnek be a csapatba.
És mi alapján választott végül?
Az stratégiai kérdés, hogy milyen kritériumok mentén választok. Például a baráti viszony, a szimpátia nem ilyen. Van olyan edző, akinél ez számít, de nálam nem. Én győzni akartam. Nem lehetett a kritériumok között az sem, hogy tavaly mit produkált. Az számított, hogy az utolsó nyolc hétben hogyan teljesített. Na most, ez azért nem szokás a magyar öltözőkben. Van egy évszázados magyar sporttörvény, hogy „győztes csapaton ne változtass”. Nálam ez nem volt érvényes. Mindig azok voltak a válogatottak, akik az aktuális időszakban a legjobbak voltak, belőlük állt össze a mozaik, a lehetséges legerősebb csapat.
Akartuk is kérdezni: a 2000-es, 2004-es, 2008-as Kemény Dénes-i stratégiával ma lehetne olimpiát nyerni?
A stratégiával igen, de a részletekkel nem. Maga a játék változik, ahogy a játékvezetői felfogás módosul, és ehhez kell alkalmazkodni. De olyan is van, hogy a csapatok idéznek elő változást, mert a módhoz, amelyen játszani kezdenek, alkalmazkodniuk kell a játékvezetőknek.
Az aranygeneráció korszakára még visszatérünk, de beszéljünk a másik életéről, az állatorvosi pályafutásáról is – honnan jött ez az indíttatás?
Bennem mindig is volt az elesettek – a kiskutyák, kiscicák vagy vidéken a kisborjúk, kismalacok – iránt empátia, és nagyon átéreztem azt, amit ezek az állatok igényelnek a szüleiktől és a gazdáiktól. El tudtam magamat képzelni az elesettek, kiszolgáltatottak helyében. Nekem ez úgy megtetszett, hogy állatorvos akartam lenni. Apám azért figyelmeztetett, hogy nem ez a valóság, mert az az lesz, „hogy disznószart fogsz taposni az ólban falun”.
De kitartott az elképzelései mellett.
Általánosban nagyon jó voltam reál tantárgyakból, de apámnak volt annyi esze, hogy ne olyan gimibe küldjön, ami matek–fizika tagozatos. Azt mondta: „te vízilabdázol, sok időt töltesz uszodában, és a sok vastag szemüveges matekos gyerek között már nem leszel annyira kiemelkedő. Ha reálba mész, mérnök leszel, és szevasz. Ha nyelvtagozatra, akkor négy évvel később eldöntheted, mi akarsz lenni.” Harmadikos gimisként aztán a nyári szünetben eltöltöttem egy hetet egy vidéki állatorvosnál. Hatkor keltünk, öt falun meg téeszeken keresztül bejártuk az összes beteg állatot, utána meg napoztunk a Tisza-parton, megkaptuk a frissen fogott süllőt, hazamentünk, megsütöttük – és aztán öttől, amikor nem volt már olyan meleg, újra dolgoztunk estig. Én elmentem aludni, ő elment a nagyvárosba a csajához – és akkor azt mondtam, nem olyan rossz ez! Addig is tetszett, de így már még inkább.
Így oda is felvételizett.
Jelentkeztem hát az állatorvosira, el is végeztem. Tele volt uszodai emberekkel az állatorvosi egyetem, tanárok és diákok között is válogatott úszók és vízilabdások voltak… De a vízilabdás lét nem jelentett előnyt. Csak olyanok voltak például, hogy amikor az egyik vizsgaidőszakban megtudtuk, hogy az egyik professzor karambolozott, gyorsan értesítettük egymást. Mindenki rohant be aznapra öltönyben vizsgázni, és aznap negyvenen-ötvenen levizsgáztunk, mert nem a prof. vizsgáztatott, hanem az adjunktus. De ilyen mindenhol van persze.
A szolgálatok közlése szerint a nehéz időszakokban még többen csatlakoznak soraikba. Erre volt példa a vörösiszap-katasztrófa, az ukrajnai háború kitörését követő menekülthullám vagy idén ősszel a dunai árvíz.
„Magyarországnak víziója és stratégiája van, Európának nincsen” – mutattak rá.
A foci élet és halál kérdése? A foci több az életnél is? De az élet szintén sokkal több, mint a foci? Mindez egyszerre igaz.
Románia azon országok közé tartozik, amely nem ismeri el Koszovót független államnak.
Az izraeliek Franciaország elleni meccse körül is forrtak az indulatok.
Három éve Tokióban férfi- és női válogatottunk is bronzéremmel zárt, Párizsban meg kellett elégednünk két pontszerző hellyel. A Magyar Vízilabda Szövetség szerint új fejezet indul a sportágban, és már kitűzték a következő időszak céljait.
Az uniós tagállamok belügyminiszterei csütörtökön szavaznak Románia és Bulgária schengeni csatlakozásáról. Ha megszavazzák, a történelmi döntés az EU magyar elnöksége idején születik meg.
Michael McGrath állítja, nyitott a tárgyalásokra, de ugyanúgy kész elzárva tartani az uniós pénzcsapokat.
