A konzervatívok civilizációs küldetése

Minden ember átéli az irracionalitás érzését. Bárki megtapasztalhatja a düh, a szenvedély vagy az elkeseredés perceiben – és átélheti azokban az országokban is, amelyekben korrupt totalitárius mozgalmak vagy ideológiák uralkodnak.

Az irracionalitás kifejeződhet akár egy olyan politikai irányvonalban is, amely aránytalanul nagy hangsúlyt helyez a centrizmus, a konszenzus és a mérsékeltség fogalmára. Ilyen a modern liberális demokráciák progresszív politikája is, amelynek az eredménye rendszerint egyfajta csoportgondolkodás kialakulása – egyúttal bármely külön utas álláspont és eltérő vélemény lesajnálása, egyes esetekben akár büntetendővé tétele.

Az igazi, valódi, autentikus konzervativizmus az irracionalitás ilyen formáinak való ellenállásról, azok tagadásáról szól.

Egy korszerűtlen modell

Annyi bizonyos, hogy a mérsékelt gondolkodásmód és az észszerűség az angolszász konzervatív politikai hagyomány jelentős eredménye, amelyet többek között Richard Hooker, Sir Edward Coke, Edmund Burke és az amerikai alapító atyák munkásságának köszönhetünk. A brit tory tradíció forrása szintén itt keresendő. Ahogyan az izraeli filozófus Yoram Hazony írja a konzervativizmusról szóló új könyvében: „A nagy angol–amerikai konzervatív örökségről kijelenthető, hogy bizonyos súlyt és jelentőséget tulajdonított Istennek és a Szentírásnak, a gyülekezetnek és a nemzetnek, a házasságnak és a családnak, a szombatnak és az ünnepnek, a férfinak és a nőnek, a becsületnek, a hűségnek és a szakrálisnak.”

Ez az örökség sok éven át ideálisnak tűnt. Megfelelő feltételekkel és megfelelő körülmények között világszerte kikövezte az utat azon politikai közösségek és gazdaságok számára, amelyet angloszférának szokás nevezni, s amely végül a világ nagy részére kiterjesztette befolyását. Mindazonáltal Hazony értelmezése szerint a liberalizmus hegemóniája végül a háború utáni angol–amerikai konzervatív hagyomány torzulásához vezetett – amit nem sokkal később egyfajta arrogancia követett.

Ennek magam is tanúja voltam egy nemrégiben megtartott konferencián, ahol angol, amerikai és az Európai Néppárthoz közeli konzervatív pártok több képviselője sem tudott ajánlani egyebet, csupán a thatcherizmus egyfajta felvizezett változatát. Egyúttal óvatosságra intettek Európa legdinamikusabb jobboldali politikai erőivel szemben, beleértve a spanyol Vox pártot. Ráadásul becsmérlően beszéltek a konzervatív populista–nacionalista és szuverenista forradalomról, óva intettek az európai jobboldal egyes kiadványaitól, így például az osztrák Abendlandtól, emellett több katolikus identitárius szervezetet is szélsőségesnek bélyegeztek. Felháborító állítások ezek konzervatívokról konzervatívok szájából!

Az igazság az, hogy a háború utáni angol–­amerikai politikai modell immár értelmetlen, nem szolgál semmilyen célt. A mai „establishment konzervatívok” olyan elvakult módon fókuszálnak csupán az egyensúly, a mérsékelt attitűd és a centrizmus fenntartására, hogy maguk váltak ideológusokká, önjelölt kapuőreivé a liberális demokráciának, akik kötelességüknek érzik, hogy megmondják: mi az, ami még elfogadható, és mi az, ami már nem.

Ez a rövidlátás aztán megakadályozza őket abban, hogy felfogják civilizációnk központi problémáit – vagy hogy felismerjék az európai jobb­oldal új, felemelkedő pártjainak fontosságát és az ígéretet, amelyet hordoznak.

A szükséges változás

A jelenlegi körülmények között szükséges valami más – olyasvalami, ami nemcsak az uralkodó elitek által képviselt poshadt, elavult politikai receptektől tér el, hanem különbözik a jól ismert, liberálisok által uralt angol–amerikai konzervatív modelltől is.

Ahogyan a korábbiakban is rámutattam, nem arra a konzervativizmusra van szükségünk, amelyet az elvek feladása árán hatalomra törő, ideológiailag amorf establishmentpártok képviselnek. Az ő konzervativizmusuk ugyanis haszonelvű és öncélú: felvizezett, erőtlen, bénult konzervativizmus, amely már jó ideje híján van minden hasznosságnak a megújulás és helyreállítás projektje szempontjából, amire Európának oly nagy szüksége lenne.

Szerencsére létezik egy új konzervativizmus is, amely világszerte emelkedő pályán van. Olyan jobboldal ez, amilyet mi a The European Conservative­-nél ígéretesnek és izgalmasnak találunk. Érdekes módon bomlasztó, zavart keltő ez az új konzervativizmus, mivel arra törekszik, hogy szembemenjen azokkal a korlátokkal és bírálatokkal, amelyekkel kulturális elitjeink – összejátszva a baloldallal, az establishment­konzervatívok támogatásával – igyekeznek gúzsba kötni bennünket.

Ezért ennek az új konzervativizmusnak új vezetőkre van szüksége, akik határozottak, energikusak, és nem ismernek félelmet. Olyan haza­fiakra, akik hajlandók szembemenni az establishmenttel, olyan heroikus alakokra, akik nem rettennek vissza attól, hogy elutasítsák a „megszokott üzletmenetet”.

Semmi sem példázza jobban az establishmentre oly jellemző centrista, mérsékelt anyagból gyúrt jelöltek eljelentéktelenedését, mint Jeb Bush vergődése a 2015-ös amerikai republikánus előválasztáson. Továbbá senki sem példázza jobban azt a típusú vezetőt, amelyre egyre nagyobb szükség van, mint Donald Trump, illetve más tájakon Jair Bolsonaro, Orbán Viktor, Santiago Abascal, Éric Zemmour és a többiek. Autentikus konzervatívokként az a feladatunk, hogy megtaláljuk, kineveljük, támogassuk és megválasszuk az ilyen típusú politikai vezetőket.

Cselekvési terv kell

Sajnos elképzelhető az is, hogy mindez túlságosan késő már, hiszen meglátásom szerint azoknak a problémáknak a listája, amelyekkel a modern társadalmak többségének szembe kell néznie, olyan hosszú, s a problémák olyan mélyen gyökereznek, hogy nem érdemes reménykedni sem gyors, sem könnyű megoldásokban.

Ha megvalósíthatónak bizonyul is bármely megoldás, az csak hosszú távú cselekvési terv gyümölcse lehet, és több generáció erőfeszíté­­s­e­it igényli. Ezt a tényt mindannyiunknak el kell fogadnunk, még ha nem akaródzik, akkor is: a mostani válság bizony nem olyan, ami még a mi életünkben kezelhető, akármennyire tehetségesek és motiváltak is a vezetőink.

Rövid távon erősödő társadalmi feszültségek és belviszályok várhatók. A gazdaság stagnálása, a szűkülő lehetőségek, s talán ami a legrémisztőbb, harag, marginalizáció és reménytelenség fokozhatja a dolgozók és a középosztály egyre növekvő elégedetlenségét. Uralkodó osztályaink változatlanul valóságtagadó magatartásával és közönyével kombinálva mindez rendkívül gyú­lékony elegyet alkothat.

És ebben rejlik az igazi veszély, hiszen ezek a tényezők vagy ahhoz vezetnek, hogy a politika széles körben elveszíti legitimációját, és az elégedetlenség erőszakba torkollik; vagy az állam növekvő mértékben belefolyik a közéletbe és a magánéletbe, hogy csökkentse a növekvő elégedetlenséget; vagy egyszerre történik meg mindkettő. Az általános kilátások cseppet sem rózsásak.

Mindeközben a fősodorhoz tartozó feltételezett konzervatív „szakértők” úgy tesznek, mintha képviselnének valamit – ám nem hajlandók bátran kiállni, ha az veszélyeztetheti hatalmukat vagy befolyásukat. A hagyomány védelmezőiként tüntetik fel magukat, ugyanakkor tétlenül nézik, ahogy a kulturális és hatalmi elitek aláásnak mindent, ami fontos nekünk.

Ahogyan Michael Anton amerikai gondolkodó megjegyzi: „A hivatásos konzervatívok láthatólag meg vannak győződve róla, hogy továbbra is a vezetői réteghez kapcsolódva számíthatnak sikerekre… Donorjaik végül azonban ki fogják nyitni a szemüket, és rádöbbennek arra, amire a demokraták és a baloldal már hosszú ideje rájött: a konzervatívok már nem jók semmire.”