Demokrácia à la carte

Aligha lenne kíváncsi bárki olyan receptre, amelyben csupán az elkészítés módja és a hozzávalók szerepelnek, azok is csak ímmel-­ámmal, a tervezett végeredményről, vagyis magáról az ételről egy szó sincs benne. Valahogy így van ez a mai magyar ellenzékkel is: évek óta hallgatjuk, különösen is azok, akik potenciálisan rájuk szavaznak – épp nincsenek túl sokan, pláne nem elegen –, hogy milyen formációkban, az összefogás milyen formájában és kikkel kellene megoldani a kormányváltást. Amit egyébként szerintük – Szabó Tímea pár hónappal ezelőtti diagnózisát kölcsönkérve – egy ország akar.

2010 óta láttunk már az ellenzéki oldalon pártokat megalakulni, régieket osztódni, bukott kormánytagokat az élre törni, miniszter­elnök-jelöltet a saját szövetsége­sei által elkaszáltatni. Volt itt már koor­dinált, részleges és teljes összefogás, civilkedés, agorasátor ellenzéki politikusokkal és koncertekkel, konstans alkudozás füstös szobákban, aztán előválasztások furcsa visszalépésekkel. Minderről igen sokat is beszéltek a folyamatokban éppen részt vevők, előszeretettel részletezték és magyarázták a procedúrákat. Praktikusan tehát a hogyanról mindig igen sokat megtudhattunk, csak valahogy a miért maradt el. Leszámítva talán az O1G obszcén üzenetében összefoglalható mondanivalót.

Így jutottunk el a sorban negyedik Fidesz-kétharmadhoz, aminek nyomán néhányan a baloldalon is elkezdték pedzegetni a valós ajánlat, az úgynevezett vízió hiányát. Csakhogy következett a parlament hét eleji alakuló ülése, ezzel pedig újraindult a bojkottdilemma Hadházy Ákos és a Momentum kezdeményezésére. S megint arról kezdtek el lamentálni és polemizálni az újfent kisebbségbe került politikusok, hogy milyen eszközöket és hogyan szabad felhasználni a NER-rel szemben. Műsorokat szerveztek a kollaborációról, cikkek, elemzések születtek pró és kontra. A vége persze az lett, hogy szinte mindenki letette a parlamenti esküt.