Ezt a mondatot ma még elmondhatom – de ma utoljára

„Kohán Mátyás vagyok, külpolitikai újságíró, a Mandiner rovatvezető-helyettese. Ezt a mondatot ma még elmondhatom – de ma utoljára. Hét év és és négy hónap után ugyanis ma felmondtam a Mandinernél, a lapnál, amely 2019 áprilisa óta alkotói és bajtársi közösségem, kreatív energiáim lerakóhelye, büszke gyönyörűségem, az intézmény, ahová a Gondviselő vezetett engem egy hónappal az érettségim előtt, hogy ahelyett a sok minden helyett, amit az életemmel kezdeni gondoltam, inkább ezt csináljam.

Nem bántam meg. Könnyes szemmel távozom, de a könnyek az öröm könnyei mindafelett, amit ennél a lapnál csinálhattam. Ez a hét év csillogó tinédzser szemeim alá vájta az újságírói tapasztalat barázdáit, nyelvemet lassította, hevemet csillapította, szilaj erőmet értelmes struktúrába vezette. Lelkes bloggerből engem a Mandiner érett újságíróvá tett, és a leghőbb reményem, hogy eközben olvasóimat gazdagíthattam. Semmi sem tesz olyan boldoggá, mint az, ha a kezem munkája mellől gazdagabban áll fel az olvasó, mint ahogyan odakucorodott. Ez a mércém, és csak bízhatom benne, hogy megfeleltem neki. Igyekeztem, és ez a lap ebben mindvégig támogatott. Azt írhattam, amit akartam; jól és rosszul öregedő mondataim, igazságaim és tévedéseim mind a sajátjaim.

»Tudod, nagy felelősséget jelent egyénnek lenni. Az sokkal több, mint egyszerűen csak betölteni a tér egy darabját, ahol különben levegő volna« – írja kedvenc íróm, John Steinbeck legbölcsebb regényében; úgyis tudják már, melyik az: az Édentől keletre. A Rómaiakhoz írt levél 9,16, a 125. és a 126. zsoltár mellett ez az egyik életmottóm. Azért kell felmondanom, mert eszerint akarok élni: értelmes dolgokat akarok csinálni. Márpedig a Magyar Péter által államosított Mandinernél ezt már nem lehet.

Nem lehet úgy dolgozni, hogy minden kérdésre az a válasz, hogy »nem tudom«. Meddig létezik ez a lap még? »Nem tudom.« Meddig írhatjuk még mi, úgy, ahogy jónak látjuk? »Nem tudom.« Mikor sétál be Kármán András pénzügyminiszter mint a tulajdonosi jogok gyakorlója, esetleg Ruff Bálint vagy maga Magyar Péter, hogy ígéretének megfelelően elkezdje meghatározni a Mandiner tartalmát? »Nem tudom« Hány kollégára, milyen hírszolgáltatásokra, milyen formátumokra van erőforrásunk? »Nem tudom.« Tehetetlenül sodródunk a felszámolás felé, rendezetten bezárnak, esetleg tovább üzemeltethet bennünket tulajdonosunk, az MCC? »Nem tudom.« Ki fog mindezekről dönteni? »Nem tudom.«

Ennek így semmi értelme. Hogy tud egy újságíró politikus elé állni, meggyőződéssel kérdezni, elemezni, a világról véleményt mondani, oknyomozni, beleállni, ha nem tudja, hogy holnap egy működő lap szabad alkalmazottjaként létezik-e? Sehogy. Márpedig én ezt szeretném csinálni. Olyan dolgot szeretnék csinálni végre ismét, aminek értelme van; amilyen a Mandiner volt icipici lapként hét éve, a Mediaworks-átvételkor hat éve, vagy az MCC-hez kerülve tavaly. Perspektívával rendelkező, nem gúzsba kötött, stabil, józan és érdekes jobboldali újságot.

Azért távozunk Kacsoh Dániel és Lentulai Krisztián kollégákkal ma, hogy ezt – olvasók, kis- és nagybefektetők partnersége mellett – végre létrehozhassuk. Ha a Mindenható olyan szorosan fogja a kezemet, ahogy eddig tette, akkor létre is fog jönni. Minden lépésünkről tudni fognak. Addig is kövessék a Facebook-oldalamat, hamarosan találkozunk.

Az újság nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut; pláne azé nem lehet, aki államosítja. Az újság a könyörülő Istené, az olvasóié és az íróié.”

Nyitókép forrása: Facebook