Kora reggel, ballagok lefelé a hegyről a buszmegállóba. A fák között még nincs reggel, az út menti völgyben igazából még hajnal van. Hűvös, harmatos félhomály a gyertyánok alatt. Az erdőben másként telik az idő. Ami itt hajnal, az máshol már kora délelőtt, és ami itt alkony, az máshol még verőfényes délután. Sokszor van úgy, hogy amikor hazaérek, hirtelen nem is tudom, hány óra lehet, mert odalent a faluban még hét ágra süt a nap, itt fent pedig már úgy tűnik, mintha rég lement volna. Vannak, akik lassan szokják meg az itteni fény- és időviszonyokat, mint a feleségem például, aki sok év elteltével békélt csak meg ezzel a másféle idővel. Mondanom sem kell, én szeretem ezt a sajátos, hegyi időt, amely könnyen megtéveszti a gyanútlan látogatókat. Aki erdőben vagy erdő közelében él, az kénytelen tudomásul venni, hogy itt bizony másféle időszámítás van érvényben.
A buszmegállóban már ott ácsorog Imre bácsi, a magányos öregember az erdőből. Ő aztán tényleg az erdőben él, tőlünk még jó fél óra járásra, egy szűk völgyben, nem messze a forrástól. A felesége halála után költözött ki ide, gyereke nincs, eladta az angyalföldi panellakást, és megvette a kis hétvégi házat a bükkösben. Hátán az elmaradhatatlan fémvázas, csehszlovák túrahátizsák, kopott zakója zsebében halkan duruzsol a zsebrádió. Ha találkozunk, mindig megörül nekem valamiért. Fogalmam sincs, mivel vívtam ki a rokonszenvét, hacsak azzal nem, hogy meghallgatom néha. Mert Imre bácsit nem könnyű meghallgatni. Furcsa orrhangon beszél, és hozzá még hadar is, ráadásul új fogprotézisre sincs pénze, így aztán tényleg nehéz megérteni, amit mond. Imre bácsi magában is beszél, folyamatosan beszél, függetlenül attól, hallgatja-e valaki. Többször láttam már az erdőben, amikor fát gyűjtött, és fagyűjtés közben ugyanúgy mondta a magáét, mint most, miután észrevett a buszmegállóban. Összefüggéstelenül beszél, nincs rendszere a mondandójának, vagy talán van benne rendszer, csak nekem nem sikerült eddig megfejtenem. Hozzám mindig is közel álltak azok az emberek, akik összefüggéstelenül beszélnek. Szeretem hallgatni a sehová sem tartó monológokat, a meglepő témaváltásokat, a rosszul használt idegen szavakat, a folyton variált, de végül is ugyanolyan történeteket. Valószínűleg szakmai ártalom lehet, mert a hajléktalanszállón, ahol sokáig dolgoztam, elég sok ilyen monológot hallgattam végig az évek alatt. Vagy ki tudja, lehet, hogy egyszerűen csak vonzódom a káoszhoz.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Hiába, Jakab Péter nem tanult elődje hibájából: Vona Gábor „elvette”, ő eladta a párt lelkét. Knopf Alexandra írása.
Kétéves kutatómunka, huszonhárom tájegység szándékosan szubjektív bemutatása, kézzel készített térképek és illusztrációk: a Magyarország – Az útikönyv című grandiózus kötet a hazaszeretet és a hiányérzet találkozásából született.
A férfisport az férfisport, a női sport pedig a nőké – mondja az úszósportot is fenyegető transzgenderjelenségekről Egerszegi Krisztina. Az ötszörös olimpiai bajnokot 2022 júniusában kérdeztük anyaságról, nagyköveti szerepvállalásáról, de elmondta lapunknak azt is, mit gondol a szomszédban dúló háborúról. Interjúnk.
Szép pályaív, jobbnál jobb színházi és filmes szerepek, szerető férj, népes család, díjak, elismerések, tervek és nem szűnő lendület – így fest 76 évesen Piros Ildikó mérlege. Az idei Magyar mozgókép fesztivál életműdíjasával haladtunk végig élete legfontosabb állomásain.
A K&H elemzője még azt is elárulta: melyik időszak lesz a legizgalmasabb az infláció szempontjából 2025-ben.
Amit viszont most a Tisza vezetője tesz, az példa nélküli.
