Összesürített gyorstalpalót kaptam az élettől – Bocskor Bíborka a Mandinernek

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Székelyföldről, Csíkszentmártonból származik. Az a tapasztalom, hogy az idevalósiak vagy nem tudnak elszakadni a Csíki-medencétől, vagy annyira visszavágynak, hogy pár év után hazamennek. Önnel nem ez történt – maradt. Nem vonzza vissza a táj?
Összetett kérdés ez bennem. Majdhogynem tiszta szerelemmel vagyok a székelyföldi emberek és a táj iránt. Soha, de soha nem volt bennem olyan gondolat, hogy elégedetlen lettem volna azzal, hogy oda születtem. Sőt, mindenféle szempontból szentnek, szépnek, jónak és izgalmasnak találom az ottani életet. Ami velem történt, sajátságos helyzet, és ezzel nem felmenteni szeretném magamat. Úgy érzem, hogy noha ez az út elhozott ide, valahol belül folyamatosan vissza akarok kapcsolni. Nem szeretném ezt a kapcsolatot megszüntetni, a csápjaimmal továbbra is bele akarok kapaszkodni a csíki tájba és az ottani emberekbe – a szeretteimbe, a rokonaimba. Ha őszinte akarok lenni, nekem semmit nem kellett tennem ezért az útért. Annyira egyértelműen ez volt az enyém, egyszerűen minden egymás után következett. Egy hirtelen délutáni beszélgetés után azt mondtam a férjemnek (Bocskor-Salló Lóránt – a szerk.), hogy menjünk Pestre… és itt kötöttünk ki másnap reggel. Minden játékosan és spontán történt. Azzal, hogy eljöttem, tulajdonképpen az addigi életet törtem meg. De úgy éreztem, lépnem kell, mert semmiképpen nem akarok beletartozni egy színésznői prototípusba, szükségem van az ismeretlenre, a tapasztalásra.

A marosvásárhelyi színművészetire járt, de nem fejezte be. Ha jól tudom, két év lett volna hátra. Ezek szerint emiatt volt?
Egyrészt az volt az oka, hogy a művészettel, színházzal, alkotással kapcsolatos elképzeléseim nem kapcsolódnak az ottani közösséghez, oktatáshoz vagy színházi hagyományokhoz. Másrészt pedig úgy éreztem, hogy ami én vagyok, és ami bennem van, nem tud kiteljesedni. Amiatt, hogy nem tudtam jól kapcsolódni ahhoz a közeghez, folyton kevésnek éreztem magam, és frusztrálódtam, hogy valami nem jó így. Aztán jött a szerelem Lórival, aki vezető színész volt Vásárhelyen, s az egyetemen is tanított. Ő már korábban fellázadt, és otthagyta az egészet azért, hogy „földközelben” lehessen – az öregek, a falusiak, az „egyszerűbb emberek” közelében. Akkor úgy éreztem, nekem is ez lesz az utam.

Ez, hogy „földközelben lenni” azt jelenti, hogy az ottani színészközeg már inkább az elitnek alkot? Elszakadt a gyökereitől, a föld- és emberközeli valóságtól?
Érdekes meglátás. Így – hogy elit – nem mondtam ki soha magamnak. De jogos és teljesen rendben van. Mi ezt úgy fogalmaztuk meg magunknak, hogy bizonyos korlátokon és lehetőségeken túl nem érdemes a kultúrával foglalkozni, ennél sokkal fontosabb a megismerés és az együttélés. Ebbe próbáltuk beledobni magunkat. Úgy éreztük, rengeteg olyan energia van bennünk, amit nem tudunk kamatoztatni. Ezután következett az említett út, hogy kijöttünk Budapestre. Aztán egyszerűen itt ragadtunk egy pesti éjszaka után. Ez pedig továbbgördült addig, hogy én egyszer csak a színpadon találtam magamat mint énekes. Vannak ilyen érdekes kerülő útjai az életnek.

Azonkívül, hogy mindig is érezte, a színpadon a helye, még egy dolog foglalkoztatta: hogy börtönpszichológus legyen, és halálra ítélt emberekkel foglalkozzon. Valljuk be, ez nem szokványos vágy.
Érzékeny kisgyermek voltam, és ez a vágy tulajdonképpen már akkor megfogalmazódott bennem. Sokat foglalkoztam a halál jelenlétével az életünkben, ez a mai napig fontos téma számomra. Úgy éreztem, hogy ez az a dolog, ami a legradikálisabb az életünkben, s mégsem tudunk róla szinte semmit. Pedig aktívan köztünk van, a hétköznapjaink része. Ekkor elkezdtem kijárni a temetőbe fényképeket készíteni. Később pedig elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon mit csinál valaki egy olyan helyzettel, amikor szembesítik azzal, hogy meg fogják ölni – hogyan kezd el ezzel foglalkozni.

Az emberek nagy része tulajdonképpen az egész életét tudattalan halálfélelemben éli le. Azzal, hogy többet foglalkozott az elmúlás gondolatával, közelebb került önhöz a halál tudata, vagy még távolabbivá vált?
Ehhez a kérdéshez kapcsolódik egy szomorú esemény, ami nemrég történt velem és a családommal. Nagyon friss még, bő egy hónapja veszítettem el az édesapámat.

Sajnálom. Isten nyugosztalja…
Köszönöm szépen. Gyermekkoromban, a csernobili katasztrófa után lett egy betegségem, ami veszélyes volt, és az orvosok szinte semmit nem tudtak róla. Mindenki meg volt riadva a környezetemben. Én meg, mint a szivacs, magamba szívtam mások riadalmát, és elkezdtem belül a magam módján megbirkózni ezzel a fojtogató helyzettel. Édesapámat azért hoztam most szóba, mert rendkívül érdekes férfi volt: mérnök­ember erős paraszti háttérrel. A barátaim mindig azt mondták, hogy igazi „székely Buddha”. Egy nagyon erősen, drámaian gondolkozó, költészetközeli férfit képzeljen el, aki mégis nyers és vicces. Amikor valami fontosat akart mondani, vagy amikor haragudott rám, mindig Bíbornak szólított. Emlékszem is egy ilyen alkalomra. Odahívott magához, és azt mondta: „Bíbor, ezekkel nem kell foglalkozni! Minél többet tudsz, annál nehezebb lesz.” Ma reggel, ahogy készültem az interjúra, eszembe jutott ez a jelenet. Hogy a kérdésére visszakanyarodjak: megdolgozott a halála, mert úgy éreztem, hogy a kisgyermekem mellett nem tudom igazán megélni a gyászt, nem engedhetem bele magam teljesen. A gond az, hogy az ember ilyenkor védőhálót próbál kihúzni, ezzel pedig megkérgesíti a lelkét. Nehéz, pedig a hitemből fakadóan már gyermekkoromban is tudtam, hogy aki meghal, az itt marad minden fűszálban, esőcseppben, a minket körülvevő levegőben. Tehát hogy csak felszívódni tud ilyen szempontból. A lélek nem tud eltűnni, hogyha egyszer szeretett vagy szeretve volt.