Patchwork

Mi öltük meg Emerencet

|Farkas Anita|

Nincs szeretet fájdalom nélkül. Nincs emberi viszony árulás nélkül. Az élet valójában másról sem szól, mint hogy szép lassan katedrálist építünk azokból az apró vétkeinkből, amiket gondolattal, szóval, cselekedettel elkövetünk mások vagy magunk ellen. És miközben nyitogatjuk-csukogatjuk egymásban az ajtókat, a végén csak rájövünk, hogy nem létezik az a mély szerelem vagy barátság, amit ne lennénk képesek feláldozni a saját jó vagy rossz szándékaink szerint. Valami ilyesmiről beszél az Örkény Színház különleges kísérlete, amit Szabó Magda talán legismertebb és méltán az egyik legjobbnak tartott regénye, Az ajtó ihletett. A hagyományos adaptációnak semmiképpen nem nevezhető előadás már a meghökkentő színpadképpel megadja az alaphangot. A tér közepén egy stilizált Colosseum rejtette óriási repülő csészealj áll, a dupla szimbólum – Antal Csaba tervező Szabó Magda mitológiai érdeklődését és az abszolút főszereplő, Szeredás Emerenc idegenségét öntötte így látványos formába – előre jelzi, hogy itt valami teljesen szokatlan dolog történik majd két felvonásban. És valóban, a csészealj közepén rendíthetetlen feketeségében a világ fölé tornyosuló házvezetőnő (Pogány Judit eszköztelenül is csodálatosan van jelen) és a hiúságával, felszínességével, érzelmi hullámzásaival hasztalan harcoló különc író (Szandtner Anna) lelki párharcának szép lassan igazi tétje lesz: a zene (Matisz Flóra Lili), a látvány és az Ari-Nagy Barbara dramaturg munkáját dicsérő szövegátirat, Gáspár Ildikó a sallangokat abszolút lenyeső rendezésében új minőséggé összeállva új mítoszt is teremt.

(Szabó Magda: Az ajtó – Szeredás Emerenc emlékkoncert. Örkény Színház)

***

Versek forrásvidékén

|Győrffy Ákos|

Kemény István nemrég lett hatvanéves. Ezt elég nehéz elhinni, de tényleg így van. Vannak bizonyos alkatok, amelyeken nem látszik meg a kor. Mindig fiatalnak tűnnek. Vagy mindig öregnek. Nehéz eldönteni, Kemény István melyik kategóriába tartozik. Talán egyszerre mindkettőbe. Kemény az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb hatású költője. Pályája még a rendszerváltás előtti években indult, első kötete, a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez 1984-ben jelent meg. Szinte észrevétlenül lett „nagy költő”, a kortárs irodalom megkerülhetetlen alakja. Szinte észrevétlenül, mert alkatából adódóan nem alkalmas a reprezentációra, az önfényezésre. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy úgy kell őt elképzelni, ahogy a gimnáziumi irodalomórákon tanultunk a költőkről. Ballonkabátos, szomorú tekintetű figura, aki csendben és következetesen verseket ír. Kemény elsősorban költő; bár írt regényt is, költőként vált nemzedéke emblematikus alakjává. Verseinek különös, egyedi, senki máséval össze nem téveszthető világa van. Ezt a világot mélyen átjárja egyfajta melankólia, egyszerre ismerős és meghökkentően ismeretlen. Keményt olvasva azonnal tudjuk, hol járunk, ráismerünk a helyszínekre, a fényekre, az illatokra, ám az egész olyan perspektívából látszódik, amely mintha mégsem itt lenne. A költő hatvanadik születésnapjára időzítve egy rendhagyó műfajú kötet jelent meg. Egyrészt a válogatott verseit tartalmazza, másrészt egy mélyinterjút, de ez a mélyinterjú sem a szokásos keretek között csordogál. Hegyi Katalin irodalomtörténész ugyanis a válogatott versek keletkezéstörténetére volt kíváncsi, nem a szikár életrajzi tényekre. A beszélgetés ezért lebilincselően érdekes kordokumentumként is olvasható, kirajzolódik belőle többek között Magyarország rendszerváltás utáni története is a személyes élmények szűrőjén keresztül.