Most milyen boldog lenne az édesanyám! – Ternovszky Béla a Mandinernek

Otthonról hozta a rajztehetséget?

A családunkban általában orvosok és jogászok voltak a férfiak. Aztán a táblabíró nagyapám a harmincas években azt mondta édesapámnak: fiam, a bankszakma az igazi! Azzal persze nem számolt, hogy jön a második világháború, majd a kommunista rendszer, és attól kezdve a bankszakma csúnya felhangot kap. Édesapám így is lenyomott harminckét évet a Magyar Nemzeti Bankban, de voltak gondjai. Nem értette például, miért kérnek tőle folyamatosan önéletrajzot. Aztán a tizediknél beírta, hogy a nagybátyja a háború előtt a Kúria alelnöke volt, az apja pedig táblabíró. Másnap áthelyezték a csehszlovák levelezési osztályra, aminél kevés unalmasabb munkahely volt.

Akadtak más gondjaik is a rendszer miatt?

Végül is a politika miatt nem láttam sokáig az apámat: egészen kicsi voltam, amikor szovjet hadi­fogságba esett. A budapesti lakásunkat közben lebombázták, az édesanyámmal és a nővéremmel Debrecenben laktunk a nagypapánál. Apám összesen három évet volt hadifogságban, szinte nem is emlékeztem rá. Arra a napra viszont nagyon is, amikor hazaérkezett.

Mi történt akkor?

Ötéves lehettem, a lakásban vártuk. A nővérem és én verssel készültünk, amit nagyapám tanított be nekünk. Volt egy üvegajtó az előszoba és a nagyszoba között, ott jelent meg a sziluettje. Majd azt láttam, hogy anyám és apám összeölelkezik; belém égett a kép. Aztán apám bejött, felkapott, magához szorított.

Az édesapja terelte később a művészet felé is?

Bizonyos értelemben igen. Apám sok területen tehetséges volt, talán túl sokban is. Lehetett volna akár színész, a Vígszínház hívta, ám édesanyám azt mondta neki: „Béla, akkor én elválok!” Volt érzéke a zenéhez is, remekül hegedült. Ez a tudás nagy hasznára vált a hadifogságban, mert a szovjet őrök szerették a zenét, így a kényszermunka helyett sokszor bent maradhatott a lágerben gyakorolni. Rajzolni is remekül tudott. Én még egészen kiskoromban rajzoltam egy kakast, anyám megmutatta apámnak, aki attól kezdve ebbe az irányba próbált terelni, még a nemzeti bank szakkörére is elvitt. Engem viszont akkor még nem nagyon érdekelt a dolog, ráadásul a szomszéd teremben régi magyar filmeket vetítettek. Ott ült Páger Antal és Tolnay Klári is, és nézték a háború előtti mozikat a kivetítőn, amit máshol nem tehettek volna meg. Oda, melléjük szöktem át rendszeresen.

Aztán előbb majdnem orvos lett, majd a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem esztétika–filozófia szakán kötött ki. Ilyen nehéz volt visszakanyarodnia arra az útra, amelyet már az édesapja is kijelölt önnek?

Ahogy mondtam, a mi családunkban a jogi mellett az orvosi pálya volt az alap. A nővérem medika volt, én meg szintén bejelentkeztem az előkészítőre, a pénzt is befizettük. Apám hagyta, hadd csináljam, de legbelül talán úgy gondolkozott,

Így is lett, amikor az előkészítőn elkezdtek fizikáról és biológiáról beszélni nekem, rögtön kiderült, hogy az egész egyáltalán nem érdekel, többet nem is mentem. A hatvanas évek elejéről beszélünk. Akkoriban egyre többet olvastam filozófusokat: Kierkegaard-t, Camus-t, Sartre-t. Úgy döntöttem, beiratkozom, pedig oda általában küldték az embereket, s jobbára csak a megbízható elvtársakat. Én viszont tanulni mentem, bár tisztában voltam vele, hogy az oktatók nagy része hithű kommunista. Ott találkoztam egy Nemes Károly nevű tanárral, aki azért kikacsintott a rendszerből, hiszen azt mondta nekünk, diákoknak, hogy a szocializmus esztétikáját kellene tanítania, de olyan nincs. Három év után záróvizsgát tettem, aztán jött a negyedik, amikor a tudományos szocializmust tanították volna. Volna, mert én ott már befejeztem.

Hogyan került a Pannónia Filmstúdióhoz?

Fázisrajzoló gyakornokként kezdtem, és rögtön Dargay Attilához kerültem. Amerikai megbízásra egy nagyszabású mesesorozatot készítettünk Artúr címen, abban dolgoztam először. A Pannóniának az idő tájt már remek híre volt külföldön, a világ öt legnagyobb rajzfilmstúdiója közé tartozott, és a listán ott volt a Walt Disney is. Aztán lassan elmaradt a gyakornok szó, két év után kulcsrajzoló lettem, ami magasabb szint, a mese legfontosabb fázisrajzait ő készíti. Utána animátorként dolgoztam,

Amikor a Modern edzésmódszerek című filmem elkészült, egy csomó díjat is kaptam, akkortól jegyeztek igazán rendezőként.

A Mézga család szövegírója az a Romhányi József volt, aki ugyan sokat tett a rajzfilmes műfajért, elismeréseket alig kapott, a Kossuth-díjat nem, sőt az érdemes művészi címet is csak a halálos ágyán vehette át. Milyen volt a kapcsolatuk?

Igen, nagyon fájdalmas dolog, amit említ. Romhányi József kezdetben a tévének írt ragyogó szövegeket, főleg a Frédi és Béninél volt zseniális, utánozhatatlan. Amikor a Pannónia nekiállt a Mézga család történetének, felvetődött, hogy kellene egy jó dialógíró, és szerencsére mellette döntöttek. Tündéri ember volt.

Mindenki azt gondolta róla, hogy magánemberként is szórja a poénokat, de nem ez volt a jellemző. Ha társaság volt nála, akkor általában nem ő, hanem a zeneszerző Fényes Szabolcs volt a hangulatfelelős. A szöveg, a poén amúgy hallatlanul fontos. Emlékszem, a Gusztávnál kezdetben tíz másodpercenként volt egy jó poén, egy idő után azt vettük észre, hogy jó, ha percenként akad egy.

És milyen volt a viszonya a Mézga családot rendező, Gusztávot megálmodó, a Macskafogó forga­tókönyvét író Nepp Józseffel?

Számomra ő volt a világ teteje. A Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalómban is elmondtam:

Maga mellé vett, előtérbe tolt; igazán jó, gőg nélküli ember volt.

Mit tanult Jankovics Marcelltől?

Mindig felnéztem rá, vele ráadásul magánemberként is kiváló volt a viszonyom. Meg merném kockáztatni, a jól sikerült házasságom volt az ő későbbi házasságának az indukátora.

Hogyhogy?

Egy zágrábi filmfesztiválról jöttünk haza Marci Volkswagen Bogarával. Hosszú volt az út, elfáradtunk, éhesek voltunk. Éjfél után értünk haza, a feleségem várt engem, és természetesen Marcit is kérte, hogy jöjjön fel, és vacsorázzon velünk. Emlékszem, rántott hús volt, meg karalábéfőzelék. Éhesek voltunk, fejedelmi vacsoraként éltük meg. Ott fogalmazódott meg benne, hogy

Rövid úton meg is kérte a menyasszonya kezét.

És a már említett Dargay Attilára, aki mellett kezdte a pályát, hogyan emlékszik?

Felnéztem rá, zseniális rendező volt, sajnos ő sem kapott Kossuth-díjat. Vele volt egy afférom még fiatalon. Amikor még fázisrajzoló voltam, egyik nap esztétika-előadást tartottak munkaidőben, én pedig beültem meghallgatni. Jött Dargay, nem talált a helyemen, benyitott a terembe, és intett, hogy menjek. Én meg mondtam, hogy előbb meghallgatom az előadást, legfeljebb délután tovább maradok bent. Dührohamot kapott, azt mesélték, első felindultságában ki is akart rúgni. A Pannónia párttitkára beszélt vele, hogy ne tegye. Őt Komlós Jánosnénak hívták, humorista férjével ellentétben jóindulatú asszony volt, de mindenki tudta, hogy korábban az ÁVH-nak dolgozott. Végül is így kerültem Jankovics Marcell mellé.

És aztán jött a csúcspont az életművében, a ma már kultikus Macskafogó, amelyet 1986-ban mutattak be. Azt olvastam, sokáig úgy volt, hogy el sem készülhet.

Pontosan így történt. Egész estés filmet akartam, és a gyakorlat szerint a forgatókönyvet a Filmfőigazgatóságnál kellett bemutatni, ott döntöttek arról, hogy támogatják-e, a stúdiónak ugyanis nem volt költségkerete. Onnan visszaküldték azzal az indokkal, hogy kultúrpolitikailag nem vág egybe az elképzelésükkel. Aztán valami csoda folytán feltűnt egy bizonyos Séfel József nevű kanadai emigráns, aki szép vagyonra tett szert az olajüzletben, és úgy gondolta, valamit vissza kell adnia ebből az őshazának. Jelentkezett itthon a kulturális minisztériumnál, hogy támogatna valamit. A Pécsi Balettet javasolták neki, de az messze volt, ezért eljött a Pannónia Filmstúdióba, hogy lenne-e valamilyen tervünk, amihez pénz kell.

és attól kezdve jelentős összeggel támogatta a filmet. A háromnegyede el is készült, aztán nem jött több utalás, elfogyott a pénze.

Matt.

Csak patt. Az éves átvételre kijött a Filmfőigazga­tóság vezetője meg egy elvtárs a Mafilmből, megnézték az addigi munkánkat, és csak annyit kérdeztek, miért nem szóltunk korábban, hogy itt ilyen jó filmek készülnek. Mondta ezt az az ember, aki korábban visszautasította a forgatókönyvet azzal, hogy nem vág egybe a kultúrpolitikai elképzelésükkel.

A Macskafogó óriási siker lett külföldön is, noha az Egyesült Államokban nem vetítették a mozik, csak VHS-kazettán lehetett megvenni. Igaz, hogy a Walt Disney keze volt a dologban?

Az amerikaiak

Azt persze nem lehet bizonyítani, hogy a Walt Disney stúdió lobbizott volna a film ellen, de hát azt tudtuk, hogy Jankovics Marcell csodás János vitézének amerikai vetítési jogait a Hanna-Barbera cég vette meg nem kevés pénzért – ők gyártották a Tom és Jerryt is –, aztán a film egy pincében landolt, soha nem mutatták be.

A gyermek- és ifjúkorát Pomázon töltötte, jelenleg is itt él. Visszahúzta a szíve?

Pomáz nagyon sokat jelent nekem. Emlékszem, amikor megismertem a későbbi feleségemet, és már hajlandó volt beülni mellém az autóba, ide hoztam ki, hogy ő is lássa, milyen gyönyörű vidék. A kocsi, egy 900-as Wartburg persze nem az enyém volt, hanem az apámé, de felesben használtuk. Nagyon szeretek itt élni. Van két lovam, rendszeresen lovagolok, és bár gyakran fáj utána egy-két napig a derekam, imádom. A Kossuth-díj átadása előtt egy hétig visszafogtam magam, mert mindenképpen szerettem volna személyesen átvenni.

A felesége sajnos már nem él, de ott vannak a lányai. Ők is művészi pályára mentek?

Anna lányom a kisképzőt végezte el fotó szakon, Nóra a filmes szakmában dolgozik, itt készülő amerikai filmes produkcióknak tolmácsol, Zita pedig belsőépítész lett.

Mit érzett, amikor átvette a Kossuth-díjat?

Boldogságot.

Mikor átvettem, beugrott, hogy az édesanyám ha látta mondjuk Egerszegi Krisztina vagy Darnyi Tamás olimpiai győzelmeit, mindig azt mondta: milyen boldogság lehet ez az édesanyjuknak. Sok mindent az anya-gyermek viszonylatban ítélt meg az életben. Szóval az jutott eszembe, most milyen boldog lenne az édesanyám. Hinni szeretném, hogy tudja odafent.

Nyitókép: Ficsor Márton